Igazságos zöldátmenet: India útja a nettó zéró kibocsátás felé

Bevezetés

India a világ ötödik legnagyobb gazdasága és a harmadik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója [1] (l. 1. ábra), egy főre jutó kibocsátása ugyanakkor jóval alacsonyabb a fejlett gazdaságokénál (l. 2. ábra). Ez a kettősség jelöli ki az ország sajátos dekarbonizációs útját: a zöldátállás ütemét a gazdasági fejlődés, az ellátásbiztonság és a társadalmi méltányosság szempontjai mentén kell meghatároznia. Mivel jelenleg India a világ legnépesebb állama, gyors gazdasági növekedése és urbanizációja példátlan energiaszükségletet teremt. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) előrejelzése szerint az ország a következő évtizedekben a globális energiaigény-növekedés legfőbb motorjává válik: energiafelhasználása 2040-re akár a jelenlegi kétszeresére is nőhet.[2] Ez jelentősen megnehezíti számára a megújulókra való átállást, hiszen áramtermelését, hálózatait és tárolókapacitásait gyorsan és nagy léptékben kell bővítenie. A villamosenergia-termelés mintegy 74%-át ma még a szén biztosítja, jóllehet India a megújuló kapacitások egyik leggyorsabban bővülő piaca is.[3] A kormányzati stratégia ennek megfelelően kettős: a rendszerbiztonság érdekében rövid távon fenntartja a fosszilis termelési kapacitások egy részét, hosszabb távon pedig célzott iparpolitikával, hálózati és tárolási beruházásokkal, valamint nemzetközi együttműködésekkel le kívánja fektetni a nem fosszilis energiarendszer alapjait.

India a nemzetközi klímapolitikai rendszerben

A 2005-ben hatályba lépett kiotói jegyzőkönyv alapján Indiának fejlődő országként nem voltak számszerűsített kibocsátáscsökkentési kötelezettségei, és tárgyalási profilját a méltányosság és a történeti felelősség elve határozta meg. A 2015-ös párizsi megállapodás értelmében ugyanakkor már minden aláíró országnak vállalásokat kell tennie annak érdekében, hogy a globális felmelegedés mértéke az 1,5 Celsius-fokos – de a legrosszabb esetben is a 2 Celsius-fokos – szint alatt maradjon. Ezeket a vállalásokat hívják nemzetileg meghatározott hozzájárulásoknak, vagyis NDC-knek (nationally determined contributions – NDCs). India még az egyezmény aláírásának évében benyújtotta saját vállalásait, melyeket legutóbb 2022-ben frissített.[4] Ezek értelmében India vállalta, hogy a jövőben a vele egy gazdasági és fejlettségi szinten lévő országok által eddig követett fejlődési pályánál tisztább, környezetkímélőbb fejlődési utat kíván bejárni. Ennek érdekében GDP-je kibocsátásintenzitását 2030-ig a 2005-ös szint 45%-ára kívánja csökkenteni (a 2015-ös vállalása még csak 33–35% volt), valamint ugyaneddig az évig a telepített, nem fosszilis energiahordozókon alapuló villamosáram-termelési kapacitásainak részarányát 50%-ra szeretné növelni (2015-ben még 40%-ra tett vállalást). Emellett célja, hogy ellenállóbbá tegye infrastruktúráját a klímaváltozás hatásaival szemben, és hatékonyabban tudjon alkalmazkodni az ebből fakadó kihívásokhoz. Szintén ösztönözné az éghajlat változásának leginkább kitett szektorok – például a mezőgazdaság, a vízgazdálkodás, az egészségügy és a katasztrófaelhárítás – fejlesztését szolgáló befektetéseket. Mindemellett erdő- és fatelepítések révén 2030-ig további 2,5–3 GtCO₂eq szén-dioxid-elnyelő kapacitást hozna létre.[5] E célok, illetve klímamitigációs és -alkalmazkodási stratégiái megvalósítását a már kifejlesztett technológiák transzferje, az alacsony költségek mellett igénybe vehető nemzetközi finanszírozás, valamint a hazai források bevonása révén próbálja megvalósítani. Ennek érdekében megteremtené a szükséges hazai keretrendszert és nemzetközi együttműködéseket ahhoz, hogy az országon belül minél gyorsabban meg lehessen honosítani a zöldítés célját szolgáló legmodernebb technológiákat, és hogy közös kutatás-fejlesztési együttműködések jöhessenek létre a hasonló jövőbeli technológiák fejlesztése terén.[6]

India 2021-ben, a glasgow-i COP26-on jelentette be, hogy 2070-re nettó zéró ÜHG-kibocsátást kíván elérni.[7] Ezt az ambíciót a Panchamrit (szó szerint „öt nektár”) vállaláscsomag keretezi, amely öt célkitűzést fogalmaz meg 2030-ig: 500 GW nem fosszilis energiaforrásból származó energiakapacitás elérését, az energiafogyasztás legalább 50%-ának megújuló forrásokból való fedezését, az összesített szén-dioxid-kibocsátás egymilliárd tonnával történő csökkentését, a gazdaság karbonintenzitásának a 2005-ös szint 45%-a alá történő mérséklését, valamint a 2070-es nettó zéró kibocsátási cél elérésének előkészítését.[8] 2022-ben, a Sarm es-Sejk-i COP27 klímacsúcson India benyújtotta frissített NDC-jét, valamint első hosszú távú, alacsony kibocsátású fejlesztési stratégiáját (LT-LEDS), amely szektoronként részletezi a végrehajtás útját.[9] A kormányzat egyértelművé tette, hogy a zöld átállás csak a gazdasági növekedés fenntartása mellett és jelentős nemzetközi együttműködés révén valósítható meg. Az indiai megközelítés így nem a növekedéssel szemben, hanem azon keresztül kívánja végrehajtani a dekarbonizációt.

Az átállás legnagyobb korlátja a finanszírozás: a jelenlegi beruházási szint csupán körülbelül 25%-át fedezi annak, ami szükséges lenne az NDC-k teljesítéséhez.[10] Az elérni kívánt pálya nagyságrendileg évente 150–200 milliárd dollárnyi új beruházást igényel (ez az indiai GDP mintegy 4–6%-a), így 2070-ig összesen körülbelül 10 billió dollár kumulált forrást tesz szükségessé.[11] Ennek biztosításához elengedhetetlen a klímafinanszírozás és a technológiatranszfer bővítése. India ezért a párizsi rendszerben nem követőként, hanem aktív szabályformálóként lép fel: a közös, de megkülönböztetett felelősség elvére támaszkodva olyan végrehajtás- és finanszírozás-centrikus koalíciókat épít, amelyek egyszerre szolgálják a nemzetközi befolyásnövelést és a hazai dekarbonizációs célokat. A 2015-ös COP21 találkozón indiai–francia kezdeményezésként indított Nemzetközi Napenergia Szövetség (International Solar Alliance – ISA) a napenergia-beruházások globális mozgósításához kínál platformot. A COP26-on India és az Egyesült Királyság az ISA-val, valamint a Világbankkal együttműködve indította el a GGI–OSOWOG[12] (Green Grids Initiative — One Sun, One World, One Grid) kezdeményezést, ami három ütemben 140 ország villamosenergia-rendszerét kapcsolná össze: elsőként India hálózatának összekötését célozza a Közel-Kelet, Dél-Ázsia és Délkelet-Ázsia rendszereivel, második lépésben az afrikai megújuló kapacitások integrációját valósítaná meg, végül pedig 2600 GW interkonnektor-kapacitás kiépítésével 2050-ig egy egységes, megújulóalapú globális hálózat létrehozására törekszik.[13] Az ISA célja, hogy a projektekhez 2030-ig mintegy 1 billió dollárnyi forrást mozgósítson.[14] Ezzel párhuzamosan az India által 2019-ben elindított Coalition for Disaster Resilient Infrastructure (CDRI) az éghajlati szempontból ellenállóbb infrastruktúra irányelveit és finanszírozási megoldásait alakítja, hozzájárulva a klímakockázatokból fakadó beruházási kockázatok és finanszírozási költségek csökkentéséhez.[15] Mivel az Európai Unió 2026-tól bevezeti az importáruk karbonintenzitását ellensúlyozó mechanizmust (CBAM), amely kiegyenlíti a harmadik országokból érkező importtermékek előállítása során keletkező szén-dioxid-terhelésből fakadó versenyelőnyt, India külgazdasági szempontból is késztetve érzi majd magát arra, hogy gyorsabban csökkentse exportágazatai kibocsátását, és olyan hazai karbonpiacot alakítson ki, amely összhangban van a főbb kereskedelmi partnerek szabályaival.[16]

India zöld átállásának kulturális háttere

Az indiai gondolkodás szerint nemcsak a Föld, hanem az emberi test is az öt őselemből (föld, víz, tűz, levegő, éter) épül fel, így ezek védelme a természet és az ember közötti összhangot fejezi ki.[17] Ennek jegyében az indiai klímapolitika a környezettudatosság kultúrájára és hagyományos gyakorlataira – mint például a vízmegőrzésre, a passzív hűtésre, a növényi alapú étrendre és a komposztálásra – épít. Ez fejeződik ki a Mission LiFE („Lifestyle for Environment”) kezdeményezésben, amelyet Narendra Modi miniszterelnök hirdetett meg a 2021-es glasgow-i klímacsúcson, és amelyet India NDC-jében is rögzítettek. Ez a mindennapi döntések fenntarthatóvá tételén keresztül az „egyszer használatos”, pazarló fogyasztási mintákkal szemben egy takarékosabb, körforgásos életmód elterjesztésére irányul. A hivatalos narratíva például a mértékletesség és környezettudatosság évezredes hagyományainak tulajdonítja, hogy India egy főre jutó éves CO₂-kibocsátása a 4,5 tonnás globális átlaggal szemben mindössze 2 tonna. A LiFE-mozgalom ezt a kulturális örökséget egyúttal közpolitikai eszközzé is emeli, és célja, hogy 2022 és 2028 között világszerte legalább egymilliárd embert mozgósítson.[18] E cél az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) azon becsléséhez igazodik, mely szerint akár 20%-kal is csökkenteni lehet a globális kibocsátást, ha a világ lakosságának egynyolcada fenntartható szokásokat vesz fel.[19]

A program három szakaszban valósul meg: az első lépés a kereslet formálása (zöld szokások terjesztése), ezt követi a kínálat igazodása (az iparági és piaci válaszok megjelenése), végül a közpolitika átalakulása (a fenntartható fogyasztást és termelést ösztönző szabályok elfogadása). Belföldi célkitűzései szintén ambiciózusak: 2028-ra a települések többségének környezetbarát működésre való átállását, 2030-ig pedig a körforgásos gazdaságon keresztül 14 billió rúpiás megtakarítást irányoz elő. Ugyanakkor a viselkedésváltozás hosszú távú hatásossága jelentős beruházásokat feltételez az energiahatékonyság, a közösségi közlekedés, a hulladékgazdálkodás és az okos mérési rendszerek terén. A LiFE így nem váltja ki a hagyományos szakpolitikai eszközöket, hanem azok hatását erősíti: társadalmi elfogadottságot biztosít, felgyorsítja a zöld megoldások elterjedését, és összekapcsolja a szemléletváltást a rendszerszintű és piaci átalakulásokkal.[20]

India lépései a klímavédelem terén

Az ország sok fejlett gazdaságtól eltérően jól halad afelé, hogy klímavállalásai egy részét ténylegesen meg is valósítsa; ennek fontos mérföldköve volt, amikor 2025 júliusában – az ígért dátumnál öt évvel korábban – 50%-ra tudta növelni a nem fosszilis energiahordozókon alapuló áramtermelési kapacitását.[21] 2023–2024-ben az újonnan telepített 9943 MW kapacitás mintegy 83%-a (8269 MW) nem fosszilis forrásból származott.[22] A Nemzetközi Megújulóenergia-ügynökség (IRENA) 2023-as adatai szerint ma már India rendelkezik a világ negyedik legnagyobb beépített megújulóenergia-kapacitásával.[23] Az ellátási láncokban is látványos az előrelépés: a kormány termelésösztönző programjai nyomán a hazai napelemmodul-gyártó kapacitás 2025 augusztusában már 100 GW fölé nőtt.[24] Ezzel párhuzamosan felgyorsult a megújuló energia hálózati integrációja is: az állami Solar Energy Corporation of India (SECI) 2024-ben olyan pályázatokat írt ki, amelyek 2 GW napenergia-termelést és 4 GWh akkumulátoros energiatárolást kombinálnak.[25] A legnagyobb állami energetikai vállalat, az NTPC szintén 4GWh akkumulátoros kapacitásra hirdetett tendert.[26] Ezek az intézkedések a megújuló energiaforrások megbízhatóbb hálózati beillesztését és a rendszer rugalmasságának növelését célozzák.

Ennek ellenére azonban a fosszilis energiahordozóknak az indiai villamosáram-termelési mixből való kivezetése nem lesz problémák nélküli folyamat. Az ország várható villamosenergiakereslet-növekedése ugyanis az IEA számításai alapján a következő két évben 6,3% körül alakulhat.[27] A nyári időszakban pedig mind jelentősebb áramfogyasztási csúcsok alakulnak ki az egyre növekvő nyári légkondicionálási igény miatt.[28] Ha ezt a bővülő igényt az indiaiak megújuló forrásokból szeretnék fedezni, akkor ahhoz a következő években több mint 60 GW újonnan üzembe helyezett megújuló kapacitásra lenne szükségük. India 2024-es 30 GW-os megújulókapacitás-növekedését alapul véve ez nem teljesen lehetetlen, de azért nem is tekinthető magától értetődő feladatnak.[29] Egyelőre a megújuló energiatermelés növekedésével párhuzamosan a gáz- és a szénerőművi termelés is folyamatosan bővül, mivel az erősödő keresletet más forrásokból egyelőre nem lehet fedezni.[30] Ennek oka, hogy a megújulók termelésben való részesedése lassabban nő a kapacitásbővülés üteménél, és valószínűleg 2030-ig sem fogja meghaladni az össztermelés egyharmadát.[31] A megnövekedett kibocsátással járó termelésbővülés pedig nincs összhangban azzal a pályával, amelyen az országnak ahhoz kéne maradnia, hogy a globális átlaghőmérséklet-növekedést 1,5 Celsius-fok alatt lehessen tartani.[32] A gazdaság kibocsátásintenzitásával kapcsolatban viszont mindenképp pozitívum, hogy a kormány által közölt adatok szerint az indiai gazdaság GDP-hez viszonyított kibocsátásintenzitása már az alapévnek tekintett 2005, illetve 2020 között 36%-kal csökkent.[33] Ez az ütem az indiai Council on Energy, Environment and Water nevű agytröszt prognózisa szerint pedig fenntartható is marad, mivel számításuk szerint a csökkenés mértéke az évtized végére akár a 48–57%-ot is elérheti.[34] Az eddigieknél viszont egyértelműbben kedvezőtlenebbül alakulnak India erdőtelepítési tervei. 2009 és 2021 között ugyanis az ország erdőterületeinek aránya mindössze 1,36%-kal – 23,81%-ról 25,17%-ra – növekedett,[35] miközben a kitűzött célok eléréséhez nagyjából 33%-nyi erdőfelületre lenne szükség.[36]

Az igazságos átmenet társadalmi-gazdasági dimenziói Indiában

Indiában a fosszilis erőforrásoktól való elmozdulás komoly társadalmi és gazdasági következményekkel jár: hatással van a foglalkoztatásra, érinti a központi és helyi kormányzati bevételeket, valamint a szociális és fejlesztési kiadások finanszírozását. A zöldátmenet így nemcsak munkaerőpiaci, hanem költségvetési kockázatot is jelent. A kormány a 2023-as G20-elnökség idején következetesen hangsúlyozta, hogy az „igazságos, megfizethető és inkluzív energiaátmenet” a „biztonságos, fenntartható, méltányos és befogadó növekedés” előfeltétele.[37] A szénre épülő keleti–középső övben a helyi költségvetések és a foglalkoztatási láncok jelentős része a fosszilis ágazathoz kötődik; legalább 120 járás függ rendszerszinten a fosszilis értékláncoktól – a szén- és lignitbányászattól a hőerőműveken és olajfinomítókon át egészen a vas-, acél-, cement- és műtrágyagyártásig. Ezek az ágazatok mintegy 20 millió ember megélhetését biztosítják közvetlenül vagy közvetve (számos szektorban – például a téglaiparban – ráadásul 80% feletti az informális foglalkoztatás aránya.[38] További nehézséget okoz a szénre épülő régiók társadalmi-gazdasági sérülékenysége (hiányzó infrastruktúra, gyengébb oktatási és egészségügyi mutatók), továbbá az is, hogy a széniparhoz kötődő járadék- és adóbevételek visszaesése közvetlenül veszélyeztetheti a helyi szociális kiadásokat. Az átmeneti intézkedések kidolgozását az erőműpark kora is sürgeti: a szénalapú kapacitások mintegy 13%-a már 30 év felett van, nagy részüket – gazdasági és környezeti okokból – 2030-ig várhatóan leállítják. A szakpolitikai válaszoknak ki kell térniük e területek gazdasági diverzifikációjára, a területhasználat átalakítására, célzott át- és továbbképzési programok indítására, a szociális infrastruktúra javítására, valamint a kieső bevételek pótlásával a fiskális fenntarthatóság biztosítására.[39]

Következtetés