Rekordszáraz tavasz: hogyan kezelhető a vízhiány Magyarországon?

UNSPLASH | License | Bogomil Mihaylov

Soha nem volt még annyira száraz az április Magyarországon, mint idén, és ezért már most borítékolható, hogy 2026-ban is jelentős aszálykár fenyegeti az országot. Nem a tavaszi csapadékhiány azonban a jelenlegi helyzet kialakulásának egyetlen oka, hiszen az éghajlatváltozástól a talaj szerkezetének átalakulásán keresztül a folyószabályozásig számos más dologgal is összefüggésben van. Kezeléséhez egyszerre van szükség a vízgazdálkodási, mezőgazdasági és tájhasználati gyakorlatok átalakítására és a jogszabályi és intézményi környezet reformjára is.

A hazai mérések kezdete óta nem még egyszer sem volt annyira száraz az április, mint idén, és ezért már most félő, hogy megint olyan helyzet áll elő az országban, mint a 2022-es aszály idején. Márciusban országos átlagban 22,5 milliméter csapadék hullott – 34 százalékkal kevesebb, mint az 1991–2020-as átlag –, áprilisban pedig az hazánk nagy részén 10 milliméter alatt maradt a havi csapadékösszeg. A lenti ábrán jól látható, hogy több térségbe valójában nem érkezett mérhető mennyiségű csapadék.

Az ország áprilisi csapadékösszege: bal oldalt az 1991–2020 közötti átlag, jobb oldalt a 2026-ban eddig lehullott csapadék mennyisége

Forrás: HungaroMet

Április végére az Alföldön a talaj felső egy méteres rétegéből 80–120 milliméternyi víz hiányzott. Az évnek ebben a szakában a termés vízellátásának alapját a tavaszi csapadék képezi, ám mivel a vetés a kiszáradt földbe került, a növények fejlődése több térségben elhúzódik, és a normálistól eltérő ütemben halad.

Az elmaradó csapadék miatt a talaj vízkészlete tehát kritikusan – több térségben pedig rekordközeli mértékben – alacsony szinten áll. A felszín alatti készletek idősorát vizsgálva viszont kiderül, hogy ez a helyzet egy hosszabban tartó trend része. Az Alföldön a talajvízszint 1960 óta 2–3 méterrel – egyes térségekben pedig a 6-8 métert is meghaladó mértékben – csökkent. Ennek oka, hogy éves szinten mintegy 0,6 köbkilométerrel több víz hagyja el a hazai vízrendszert, mint amennyi visszapótlódik bele, ez pedig évente átlagosan 3–5 centiméteres folyamatos vízszintsüllyedést von maga után. A felhalmozódó hiány például a Homokhátságon közel 9 köbkilométert tesz ki.

A vízvisszapótlás lehetőségét szűkíti, hogy a folyókon érkező vízmennyiség az elmúlt másfél évtizedben 15 százalékkal csökkent. Ennek következtében a vízhiány kezelése egyre inkább a rendelkezésre álló készletek újraelosztására korlátozódik. Az idei tavaszi csapadékhiány tehát úgy érte a hazai vízkészletet, hogy az eleve alacsony szinten állt, vagyis a talaj nedvességtartalma is alacsony szintről indult, miközben a nedvesség felszín alatti utánpótlása korlátozott, és a határainkon túlról beérkező víz mennyisége is folyamatosan csökken. Ezen tényezők együttállása pedig súlyos aszályt eredményez.

Az aszályállapot 2026. május 2-án

Forrás: HungaroMet

A közhiedelemmel ellentétben Magyarország vízben szegény, az aszálynak pedig erősen kitett ország: európai szinten a 7., világszinten pedig a 16. a leginkább veszélyeztetett országok sorában. A vízhiány közvetlenül rontja az ország mezőgazdasági teljesítményét: a 2022-es, rekordaszályt hozó évben a termelés volumene mintegy 32 százalékkal esett vissza a megelőző évhez képest. Emiatt konzervatív becslések szerint hazánk éves GDP-je 3 százalékos visszaesést szenvedett.

Szintén sokatmondó, hogy a klímaváltozással összefüggő hazai gazdasági károk jelentős része az aszályhoz köthető. 2000 és 2023 között az éghajlati szélsőségek Magyarországon mintegy 6,55 milliárd eurónyi veszteséget okoztak, és ezek 39 százaléka egyetlen évben, 2022-ben jelentkezett. A jövőben az aszály okozta gazdasági károk éves mértéke akár a GDP 4–7%-át is elérheti, ami már makrogazdasági szinten is jelentős problémát jelent.

Az aszály kialakulásának főbb okai

• A tavaszi átlagos csapadékmennyiség csökkenése: A vegetáció fejlődése szempontjából kulcsfontosságúnak számító tavaszi időszakban trendszerűen mintegy 10–20 százalékos átlagos csapadékmennyiség-csökkenés figyelhető meg, ami éves szinten 40–80 milliméter kiesést jelent. A háttérben a nagytérségi légköri cirkuláció átalakulása áll, ennek következtében ugyanis a mediterrán ciklonpályák északabbra tolódnak, a tavaszi csapadékot hozó rendszerek pedig ritkábban érik el a régiót. Emiatt egyre rövidebb az az időszak, amelyben a talaj közvetlen vízpótlása megtörténhet.
• A csapadék szerkezetének átalakulása: Az országba mind gyakrabban érkezik rövid ideig tartó, ám nagy intenzitású események formájában a csapadék. Ez azzal áll összefüggésben, hogy a felmelegedő légkör egyre több vízgőzt tud eltárolni. Emiatt ritkábban alakulnak ki esők, ám kialakulásukkor a lehulló csapadék mennyisége nagyobb. Az egyenetlen vízellátás miatt a növények fejlődése szakaszossá válik, az életciklusuk szempontjából fontos fázisokban jelentkező vízhiány pedig terméskieséshez vezet.
• A beszivárgás tartósan alacsony szintje: Az országba éves szinten beérkező mintegy 550 milliméter csapadékból országosan 80–120 milliméter jut el a felszín alatti készletekbe. Ez a mennyiség az Alföldön sok helyen akár 50 milliméter alá is lecsökkenhet. Ennek oka a talaj szerkezetének romlása, a tömörödés és a növénytakaró által nem fedett felszínek magas aránya, valamint az, hogy az intenzív csapadékesemények során a víz jelentős része lefolyik, mielőtt a földbe szivárogna.
• A párolgás erősödése és a vízvesztés gyorsulása: A hőmérséklet emelkedésével a levegő vízgőztartó képessége fokonként mintegy 6–7 százalékkal nő, ezáltal pedig erősödik a talaj párolgása. Emiatt a vegetációs időszakban a párolgás és a növényzet vízfelhasználása egyre több évben haladja meg a természetes vízutánpótlás mértékét. Napi 4–5 milliméter párolgás mellett a talaj növények számára elérhető felső rétegeinek vízkészlete akár 20–40 nap alatt kimerülhet, különösen a csapadékhiányos időszakokban.
• A felszíni vízkészlet csökkenése: Az országba érkező vízmennyiség az elmúlt másfél évtizedben 114-ről 98 köbkilométere csökkent. A Tisza és mellékfolyóinak 19. századi szabályozása során a folyó hossza az akkori nagyjából 1419-ről 962 kilométerre rövidült. A kanyarulatok átvágása felgyorsította a víz lefolyását, a töltések közé szorított folyó elveszítette kapcsolatát a korábbi, összesen mintegy 20 ezer négyzetkilométer kiterjedésű árterületével.
• A felszín alatti készletek kimerülése: A felhalmozódó hiány nagyságrendje az Alföldön 6-8 köbkilométer. Ez a készletcsökkenés hosszú távon is alacsonyan tartja a kiinduló vízszintet, és meghatározza a rendszer működésének kereteit.
• A talaj szerkezetének romlása: A talaj szervesanyag-tartalmának csökkenése jelentős mértékben rontja vízmegtartó képességet – hektáronként egyetlen százalékpontos humusztartalom-különbség miatt több tíz köbméter vízzel kevesebbet tud eltárolni.
• Az intenzív mezőgazdasági művelés hatása: A nagytáblás, homogén művelés csökkenti a felszín heterogenitását és a természetes vízvisszatartó elemek arányát. Azokban az időszakokban, ami nem fedi növénytakaró a talajt, a párolgási veszteség magas, a csapadék kisebb arányban épül be a talajba, a lefolyás aránya pedig nő.
• Felszín alatti vízkivételek növekedése: A hivatalosan nyilvántartott felszín alatti vízkivétel évi 817 millió köbméter. E mennyiség jelentős része a lakosság ivóvízigényének kielégítéséhez, illetve az ipari felhasználáshoz kötődik, ám becslések szerint további 200–500 millió köbméter víz kerül ki a felszín alól a mezőgazdasági, öntözési igények kielégítése céljából. Ez a vízkivétel általában pont a kritikus, aszályos hónapokra koncentrálódik, és részben nem regisztrált kutakból történik. Mértéke már több térségben eléri a természetes utánpótlás mértékét, és ezáltal közvetlenül gyorsítja a készletek csökkenését.

Lehetséges megoldások

Az aszály jelentette kihívásokra adott válaszok három fő területen azonosíthatók: a táji vízmegtartás, a mezőgazdasági és tájhasználati gyakorlatok átalakítása, valamint az ezeket megalapozó horizontális (stratégiai, intézményi és jogszabályi) beavatkozások.  

Egy új, integrált vízstratégia megalkotása révén meg kellene határozni, hogy országos, illetve térségi szinten az ország milyen gazdasági szerkezetet, ipari tevékenységeket és tájhasználati formákat kíván hosszú távon fenntartani. A helyi természeti adottságokhoz, különösen a rendelkezésre álló vízkészletekhez igazodó területhasználat kijelölése alapfeltétele annak, hogy a terület-, a gazdaság- és az infrastruktúra-fejlesztés kapcsán megalapozott döntések születhessenek.

E stratégia megvalósításához elengedhetetlen a jogszabályi környezet átalakítása, vagyis az, hogy egy olyan új, koherens víztörvény jöjjön létre, amelyik reflektál a jelen kihívásaira. Ehhez fontos lépés lenne, hogy a mezőgazdasági művelési ágak rendszerében ismerjék el és intézményesítsék a vízmegtartáshoz kapcsolódó gazdálkodási tevékenységeket. A szántó-, az erdő- és a legelőgazdálkodás mellett önálló, támogatott kategóriaként jelenhetne meg a vízvisszatartáson alapuló területhasználat is, ezáltal a gazdálkodók területeiken jogszerűen és ösztönzött módon tarthatnák vissza a vizet.

Az aszály kezelésében kulcsszerepe van azoknak a fizikai beavatkozásoknak, amelyek a víz helyben tartását szolgálják. Mivel az aszály egyik fő oka a csapadék időbeli és térbeli eloszlásának egyenlőtlensége, alapvető cél, hogy a rövid idő alatt lehulló csapadékból származó vizet ne vezessük el azonnal, hanem minél nagyobb arányban és minél hosszabb ideig a tájban tartsuk. Ennek eszköze lehet az árterek részleges visszakapcsolása, a folyókból kivezetett víz szétterítése, valamint a csatornahálózat és a vízelvezető rendszerek szabályozása. Ezek a megoldások mérsékelni tudnák az aszály hatásait azáltal, hogy növelik a talaj és a felszín alatti vízkészletek utánpótlását.

Szintén elkerülhetetlen, hogy az új körülményekhez a mezőgazdaság is alkalmazkodjék, és új tájhasználati módszereket, illetve technológiákat vezessen be. A 19. századi folyószabályozások nyomán kialakult nagyüzemi, alacsony hozzáadott értékű gabonatermesztés ugyanis alapvetően ellentétes a hazai táji adottságokkal, és a változóban lévő éghajlati körülmények között egyre kevésbé fenntartható, hiszen azok a növénykultúrák, amelyeket ilyen módon termesztenek, fokozottan érzékenyek a vízhiányra.

A mezőgazdasági termelést úgy kellene újragondolni, hogy az a komparatív előnyökre építve a magasabb hozzáadott értéket előállító termelési szerkezet felé mozduljon el, például a minőségi bioélelmiszerek termelésének erősítésével. Kiemelt hangsúlyt kellene fektetni továbbá azoknak a technológiai megoldásoknak és művelési módoknak a széles körű alkalmazására is, amelyek javítják a talaj vízmegtartó képességét, csökkentik a párolgást és a lefolyást, valamint takarékosabbá teszik a vízhasználatot.

Az alkalmazkodáshoz tehát olyan stratégiára lenne szükség, amely a táji vízmegtartást helyezi a középpontba, a jogszabályi és az intézményi környezet reformja révén pedig az érintett ágazatokat és szereplőket is ebbe az irányba tereli. Ezzel párhuzamosan elengedhetetlen a mezőgazdasági termelési szerkezet és a mezőgazdasági gyakorlatok átalakítása annak érdekében, hogy az ágazat működése jobban igazodjon a megváltozott vízháztartási viszonyokhoz.