Recenzió Sulyok Katalin Van-e jogunk a fenntarthatatlansághoz? Perstratégiák a jövő nemzedékek környezeti és klímapereiben című könyvéről

Kép a Sora Ai eszközeivel készült.

Sulyok Katalin 2025-ben az ORAC Kiadó gondozásában, az ELTE Jogi Kari Könyvsorozatának részeként megjelenő „Van-e jogunk a fenntarthatatlansághoz? Perstratégiák a jövő nemzedékek környezeti és klímapereiben” című könyve[1] egy kivételesen aktuális kérdést, a jövő generáció érdekvédelmének nemzetközi és hazai kereteit vizsgálja. A téma Sulyok általi feldolgozása minden bizonnyal meghatározó forrássá válik a releváns környezetjogi kutatások számára, de túl is mutat azon: emberi jogi, alkotmányjogi és közigazgatási, valamint uniós és nemzetközi jogi szempontból is értékes gondolatokat nyújt az olvasónak. A könyv alaposan elemzi az aktuális éghajlati eljárások változatos körét, valamint érinti a környezetjog más területeit is, mint a biodiverzitás védelme.

A jövő nemzedékek érdeke, annak intézményi háttere, továbbá peres úton történő érvényesítése olyannyira időszerű téma, hogy a kézirat 2025. február 28-ai lezárásához képest is számos fejlemény történt. E körben kiemelendő, hogy június 3-án az Alkotmánybíróság utólagos normakontroll eljárás keretében megsemmisítette a Klímatörvény[2] célokat definiáló rendelkezését,[3] többek között a jövő nemzedékek érdekvédelmének hiányos mivolta miatt, mely az államot folyamatosan terhelő kötelezettségnek tekinthető.[4] A globális színtéren pedig a Nemzetközi Bíróság júliusban tanácsadó véleményt adott ki az államok éghajlatváltozás kontextusában felmerülő kötelezettségeiről,[5] kimondva, hogy a nemzedékek közötti méltányosság elve nem választható el az általános értelemben vett méltányosság követelményétől, így irányelvként szolgál a vonatkozó szabályok értelmezése során.[6]

Sulyok munkája organikusan illeszkedik a jövő nemzedékek érdekéről szóló szakirodalmi diskurzusba, e körből kiemelendő Bándi Gyula[7] – a kötet szakmai lektora – és Szabó Marcel[8] munkássága, melyre a szerző is épít. Az utóbbi években megjelent tematikus kötetek[9] mellett hazánkban újdonság a jövő nemzedékek kérdésének átfogó monografikus elemzése.[10]
A szerző által feldolgozott szakirodalom változatos, az alapvető korai intergenerációs teóriával kapcsolatos munkák[11] mellett a kézirat lezárásához képest friss, főleg éghajlati perekkel kapcsolatos tanulmányokat is felhasznál.[12]

Sulyok a könyv elején jelzi, hogy elsődlegesen a generációk közötti méltányosság bírói úton való biztosításának módjait vizsgálja, különös tekintettel a jelen és jövő nemzedékek között versengő érdekek ütközésének feloldási lehetőségére, mind nemzeti, mind nemzetközi színtéren.[13] Ebben központi szerepeket szán a klímapereknek elemzésének, vagyis az olyan eljárásoknak, melyek valamely módon kötődnek az éghajlatváltozás hatásaihoz. Az ügyek a jogalap, a kért jogorvoslat és az eljáró szerv tekintetében is változatos képet mutatnak, így nemzetközi bíróságok – ideértve emberi jogi fórumokat – és nemzeti bíróságok előtt is indulnak polgári, közigazgatási és büntetőperek keretében. Sulyok a klímapereket a következő módon tipizálja: Rendszerszintű mitigációs perek államokkal szemben;[14] Az állam kártérítési felelőssége a klímaváltozás okozta károkért; Egyedi ÜHG-ki­bocsátásokkal kapcsolatos állami döntéseket támadó eljárások; Megújuló energiaforrások ki nem aknázásra miatti eljárások; Vállalati szereplők (nagykibocsátók) elleni mitigációs perek; Beruházók védelme, részvényesi jogok, fogyasztóvédelmi keresetek; Finanszírozói felelősség; Adaptációs perek.[15] A szerző növekvő tendenciára utaló állítását[16] támasztja alá a kézirat lezárást követően publikált UNEP jelentés is. Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának legutóbbi, 2023 és 2025 közepe közötti időszakban indított éghajlati eljárásokat feldolgozó munkája[17] szerint ezen ügyek száma rohamosan emelkedik. Míg 2019-ben 50 felett nyújtottak be ilyen keresetet, ennek száma 2021-re elérte a 150-et.[18] Az elmúlt két évben a kezdeményezett eljárások száma meghaladta a 3000-et.[19] E magas szám, valamint a szerteágazó tartalmi és procedurális körülmények is indokolttá teszik a szerző által alkalmazott szűkítést, miszerint azokat vizsgálja, ahol a jövő nemzedékek érdekeire lényegileg épít a felperesi vagy a bírói oldal.[20] A későbbiekben Sulyok önálló fejezetben elemzi a klímapereket,[21] kiemelve két kiindulási alapot szolgáltató eljárást. A Massachusetts v. EPA[22] ügyben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága mulasztásnak tekintette és elmarasztalta a szövetségi kormányt, mivel megtagadta az olyan rendelkezés meghozatalát, mely alapján a környezetvédelmi hatóság szabályozhatta volna a légszennyező gázok kibocsátását. Európában a Urgenda-ítéletet[23] tekinti mérföldkőnek Sulyok, melyben a holland legfelsőbb szintű bírói fórum megállapította a kormány jogsértő magatartását az elégtelen mitigációs lépések okán.[24]

Sulyok elemzésében szerepet szán a nemzedékek közötti méltányosság elméleti és erkölcsi kérdéseinek is, összevetve az etikai szakirodalmat a releváns nemzetközi és nemzeti aktusokkal, valamint döntésekkel. Kiinduló állítása, hogy az intergenerációs méltányosság kezdeti szimbolikus alapelvi jellege idővel a közvetett kikényszeríthetőség irányába mozdult.[25] Úgy véli, a jövő nemzedékek érdekeinek nemzetközi ügyekben való felmerülése egyre inkább alátámasztja az államok e körben fennálló kötelezettségeit, míg nemzeti szinten is hatással van a kötelező normák interpretációjára. Az elv alapot szolgáltat a rövidtávú érdekek preferálásával szemben a hosszútávú, távlatos állami fellépés kialakítására.[26] E gondolatmenethez közvetlenül kapcsolódik az önkényesség tilalma, valamint annak jövőre vetíthető dimenziója. A szerző a ’rule of law'[27] tág értelmezéséből indul ki, a jogállamiságot az állami önkény korlátjaként azonosítva.[28] Összességében megállapítja, hogy egyre jelentősebb szerepet kap az emberi jogok, valamint a természeti értékek hosszútávú védelme, továbbá a legutóbbi időben megjelentek az életkoron alapuló diszkrimináció kérdésével foglalkozó perek.[29]

Sulyok több fejezetet szentel a hazai alkotmánybírósági gyakorlat elemzésének, különös tekintettel az Alaptörvény elfogadását követően hozott, elsődlegesen a nemzet közös örökségének koncepcióját tartalmazó P) cikk[30] keretében kialakított ’public trust’ doktrínának. Ezzel összefügg a XXI. cikkben deklarált egészséges környezethez való jogra[31] irányadó mércék[32] kialakítása. E körben kiemeli, hogy a visszalépés tilalma irányadó e szempontból is a 28/2017. (X. 25.), a 17/2018. (X. 10.) és a 3104/2017. (V. 8.) AB határozatok alapján.[33] A szerző még döntés előtti fázisában tekinti át a magyar Klímatörvény alacsony ambíciószintje miatt indított eljárást, jelezve, hogy az ellentétes lehet a public trust doktrínából levezethető szigorú gondossági követelményekkel. E döntésre jutott végül az Alkotmánybíróság is, kimondva a klímacélok rendszeres szakmai felülvizsgálati és aktualizálási kötelezettségét, valamint hangsúlyozva a mitigáció mellett az adaptáció és a reziliencia erősítésének szükségességét.[34] Mindezek mellett a kötet fontos észrevétele, hogy az egészséges környezethez való jog más alapjogokkal való ütközése egyúttal a jelen és jövő nemzedékek érdekei közötti kollízióként is értelmezhető. E tekintetben a szerző kiemeli a tulajdonhoz, valamint a vállalkozáshoz való joggal történő ütközés eseteit. Felidézi a természet védelméről szóló törvény,[35] valamint az erdőtörvény[36] alkotmányosságát vizsgáló 14/2020. (VII. 6.) AB határozatot, mely kimondja, az erdőgazdálkodás végső soron az egész társadalom érdekkörét érintő tevékenység.[37] Hasonló logikával járt el a testület Sulyok szerint[38] a Balaton-törvény[39] esetén is, megerősítve a tulajdonhoz való jog környezethez való jog védelmében történő korlátozásának lehetőségét.[40]

Az európai regionális emberi jogi fejlődés elemzése körében a szerző megállapítja, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) legújabb gyakorlata új irányt vett a jövő nemzedékek védelme szempontjából. A korábbi – környezeti egyezményhely hiányában dominánsan az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE)[41] családi és magánéletet védő 8. cikkére épülő – környezeti joggyakorlat[42] keretében úgy látja, hogy a Bíróság leginkább az olyan kirívó esetekben állapította meg az Egyezmény sérelmét, ahol felmerült a belső jog szerinti mértéket meghaladó, általában huzamosabb ideig fennálló környezetszennyezés, melyet nem orvosolt hatékonyan az állam.[43] Ezzel szemben új irányt hozott Sulyok szerint a Cordella,[44] valamint a Pavlov-ügy.[45] Előbbiben Olaszországot marasztalta el a Bíróság egy acélgyártó-komplexum általi szennyezés miatt, mely tekintetében a szerző novumként emeli ki a természettudományos bizonyítékok alapos értékelését. Utóbbiban az EJEB szélesítette a 8. cikk alkalmazhatóságát, a személyes érintettség csoportos statisztikai adatokkal történő alátámasztásának lehetőségével, miközben szűkíti az állam köz- és magán­érdekek közötti mérlegelési körének terjedelmét.[46] E döntéseket követte az EJEB első „klímaítélete”, melyet a KlimaSeniorinnen-ügyben[47] hozott.[48] Sulyok szerint ez az ügy „útelágazás” volt, ahol az EJEB felülírja korábbi gyakorlatát az éghajlatváltozással szembeni hatékony védelem emberi jogi biztosítása érdekében, sőt utat nyit a jövő nemzedékek érdekvédelmének.[49] Az Európai Unióval kapcsolatban arra világít rá, hogy az uniós jogrend alapjait képező Szerződések bár környezeti rendelkezéseket tartalmaznak, nem deklarálják a környezethez való jogot vagy védik kifejezetten a jövő nemzedékek érdekeit. Sulyok azonban úgy látja, hogy a már meglévő jogi és szakpolitikai keretek adottak az uniós intézmények ilyen jellegű fellépésének megalapozására, melyhez hozzájárulnak az EU nemzetközi kötelezettségei is.[50]

A kötetet olvasva nem marad hiányérzetünk: a szerző módszeresen tárja fel a jövő nemzedékek érdekeinek bírói úton történő kikényszerítési lehetőségeit, és ezzel meggyőzően támasztja alá kiinduló hipotézisét, miszerint a korábban szimbolikus jellegű elv a nemzeti és nemzetközi bírói jogfejlesztés révén közvetetten kötelezővé vált, ezáltal korlátozva az állami önkényességet. A zárásként felvázolt jövőbeli eshetőségek körében Sulyok úgy látja, hogy a bírói fejlesztés megtorpanhat, amikor az elvi deklarációk mellett már a részletkérdésekre – mint például konkrét kibocsátási értékek meghatározása – kell fókuszálni.[51] Erre szolgáltat időszerű példát a Milieudefensie kontra Royal Dutch Shell[52] eset is, ahol a bíróság úttörő módon megállapította egy magánvállalat éghajlatváltozáshoz való hozzájárulásáért fennálló felelősségét és 45%-os kibo­csá­táscsökkentésre irányuló kötelezettségét. Az ítéletet később a holland legfelsőbb szintű bírói fórum megsemmisítette azzal, hogy a bíróságoknak nincs kompetenciája a kibocsátáscsökkentésre vonatkozó kötelezettség konkrét számszerűsítésének megállapítására. Elgondolkodtató a szerző záróüzenete, miszerint a hármas környezeti válság[53] korában nem csak a társadalomnak és a gazdaságnak kell rendszerszinten átalakulnia, hanem a jogrendszernek is transzformatív változásokon kell keresztülmennie.[54] A kötetet elolvasva kijelenthető, hogy Sulyok Katalin munkája hozzájárul e feladat aktuális tudományos alapjainak lefektetéséhez.

A bejegyzés munkatársunk az Alkotmánybírósági Szemle online folyóiratában 2026. január 21-én megjelent írásának utánközlése.