UNSPLASH | License | Naja Bertolt Jensen
Óriási mennyiségű nanoműanyag lehet az óceánokban
Egy holland óceánkutató csoport kísérletet tett arra, hogy megbecsülje az Atlanti-óceánban található nanoműanyagok mennyiségét. A 2025 nyarán a Nature-ben megjelent tanulmányuk megdöbbentő eredményekre jutott.
Az első átfogó kutatás
Becslések szerint a Föld óceánjaiban több mint 200 millió tonna műanyaghulladék lehet. Ezek nagyobbik része nem a vizek felszínén, hanem azok mélyebb rétegeiben lebeg, és mivel a mikro-, illetve a nanométeres tartományba esik, szabad szemmel nem látható. A nanoméretű műanyagok jelenlétének valós mértékéről eddig nem sokat tudtunk, mivel az óceánok műanyaghulladék-szennyezését vizsgáló korábbi tanulmányok az ennél nagyobb mérettartományokra összpontosítottak. Ennek oka, hogy alacsony tömegük, kis méretük, és változatos kémiai összetételük miatt a nanoműanyagok kutatása egyáltalán nem egyszerű, ráadásul az ebbe a mérettartományba eső műanyagok a vizsgálatokra is másképp reagálnak, mint a nagyobb részecskék.
A jelenlegi kutatás eredményei
A Nature-ben megjelent írás szerzői tizenkét különböző – főként az Észak-Európa partjaitól a közép-atlanti térségig terjedő régióba eső – területről, illetve három különböző mélységből gyűjtöttek tengervízmintákat, majd megszűrték őket, hogy csak az 1 mikrométernél kisebb részecskék maradjanak bennük. A hátramaradt anyagokból ezt követően elválasztották a műanyagokat, hogy további vizsgálatoknak vessék alá őket. Az így kapott adatokat aztán egy a nanoműanyagok atlanti-óceáni terjedését és mennyiségi különbségeit összegző adatbázisba rendezték.
A mintákban a kutatók főleg polietilén-tereftalátból (PET), polisztirolból és polivinil-kloridból készült nanoműanyagokat találtak. Ezek leginkább a víztömeg felső 10 méterében fordultak elő. A három műanyagtípus összesített koncentrációja köbméterenként 0,0015 és 0,032 gramm közé tehető. Mennyiségük az európai partoktól távolodva csökken. A felszínhez közeli helyeken kívül viszont az amerikai és az európai kontinens között, a Sargasso-tenger körül elterülő, úgynevezett szubtrópusi örvényben még 1000 méteres mélységben is nagy számban voltak megtalálhatók. Úgy tűnik tehát, hogy ebben az örvényben a vízben lebegő műanyagok felhalmozódnak, illetve idővel nanoméretűvé bomlanak.
A vizsgált nanoméretű műanyag darabkák leggyakrabban PET-származékok voltak, polietilén ellenben csak elenyésző mennyiségben fordult elő köztük. Ez azért meglepő, mert ez utóbbi számít az óceánokat és a szárazföldet leginkább szennyező műanyagtípusnak. A jelenségnek két magyarázata is lehet: az egyik szerint a polietilén jelenlétét elfedik a természetes, szerves részecskék, a másik szerint pedig a bomlás folyamán a polietilénben végbemenő kémiai változásokat a jelenleg használt módszerek nem mutatják ki.
A kutatók számításai alapján az Észak-Atlanti-óceán trópusi és mérsékelt rétegeiben mintegy 27 millió tonna nanoműanyag található, vagyis annyi, mint amennyire korábban a világ óceánjaiban található mikroméretű és nagyobb műanyagok összmennyiségét tették. Valószínűleg még ez is inkább csak egy visszafogott becslésnek tekinthető, a valós érték pedig az óceán összes rétegét, valamint az összes műanyagtípust vizsgálva ennél is sokkalta magasabb lehet. Sőt, mivel a nanoműanyagok hozzátapadhatnak a szerves részecskékhez, egy részük a tengeri élőlények szervezetében halmozódhat fel.
A fentiek alapján igencsak valószínű, hogy az óceánokban található műanyagszennyezés jelentős hányadát a nanoműanyagok képezik. A kutatás eredményeit mindazonáltal csak további – több helyen, időpontban, valamint különböző mélységekben, illetve más műanyagtípusokkal kapcsolatban elvégzett – mérésekkel lehetne a világ összes óceánjára kiterjeszteni. Ehhez viszont mindenképp jó kiindulópontot jelenthet a tanulmány készítői által is használt módszertan.
Az azonban már az eddigi eredmények alapján is egyértelműen kijelenthető, hogy a nanoműanyagok tengeri jelenlétének mértéke aggasztó, főleg mivel az élő szervezetekre ezek a részecskék igencsak káros és visszafordíthatatlan hatással lehetnek. A nagyobb műanyag darabkákkal ellentétben ugyanis a nanoműanyagok akár a sejtekbe és a szövetekbe is be tudnak jutni, és meg tudják zavarni azok működését, ennek pedig egyelőre beláthatatlan következményei lehetnek a különböző élőlények és ökoszisztémák működésére, illetve fennmaradására.
