UNSPLASH | License | Piergiovanni Di Blasi

A tavaly őszi norvég választások

A 2025-ös norvég parlamenti választások a stabilitás iránti vágy és a változás iránti igény sajátos keverékét tükrözték. A Munkáspárt (Arbeiderpartiet) 28%-os eredménnyel aratott győzelmet, így Jonas Gahr Støre miniszterelnök vezetésével kormányon maradhatott. A 169 fős parlamentben azonban a többség megszerzéséhez a Munkáspártnak a teljes baloldal támogatására szüksége van. Emiatt egy szűk, összesen 88 mandátummal rendelkező, zöld-vörös parlamenti többség határozza meg a kormányzás irányát.

A Munkáspárt győzelme a jobboldali blokk megosztottságának, illetve a tömörülés sikeres arculatváltásának volt köszönhető. Tavaly januárban a párt népszerűsége mélypontra zuhant, miután a Centrumpárttal (Senterpartiet) alkotott kormánykoalíciója az EU negyedik energiacsomagjának végrehajtása körüli viták következtében felbomlott. A szakítás végül a Munkáspártnak kedvezett, mivel Støre a politikai válságra válaszul olyan energiapolitikai programot jelentett be, amely egyszerre ígérte, hogy biztosítja az árstabilitást, a fogyasztók védelmét és a tengeri szélenergia fejlesztését. Ezzel párhuzamosan viszont leállította az új nemzetközi áramkábelek építését. A győzelemben döntő szerepet játszott, hogy pénzügyminiszerként visszatért az ország belpolitikájába Jens Stoltenberg volt NATO-főtitkár, és ezzel a nemzetközi feszültségek közepette a stabilitás és a tapasztalt konfliktuskezelés érzését közvetítette a választók felé.

Ezzel szemben a Centrumpárt népszerűsége jelentősen visszaesett: szavazóinak mintegy fele elpártolt tőle, és támogatottsága 5,6%-ra csökkent. A választások az ellenzéki térfélen is jelentős változásokkal jártak: a mérsékelt konzervatív Konzervatív Párt (Høyre) vezető helyét a radikális, populista Haladás Párt (Fremskrittpartiet) vette át. A Haladás Párt kampányának középpontjában a megélhetési költségek csökkentése, az adóterhek enyhítése, valamint az olaj- és gázkitermelés további ösztönzése, illetve a bevándorláspolitika szigorítása állt. A Høyre ezzel szemben képtelen volt világos és koherens politikai üzenetet megfogalmazni: a mérsékelt gazdasági reformokat és a klímabarát retorikát ötvöző program egyszerre próbálta megszólítani a városi középosztályt, illetőleg a hagyományos konzervatív szavazókat, ám ez a kettősség a szavazók számára nem bizonyult elég vonzónak. A jobboldal szétszakítottsága pedig a baloldal vezető pártjának kedvezett.

Energiapolitika

A parlamenti alkudozás az energiapolitika területén bizonyult a leginkább problémásnak. A norvég gazdaság számára kulcsfontosságú a fosszilis energiahordozók kitermelése, mivel ez biztosítja az ország exportbevételeinek 61, munkahelyeinek pedig 10%-át. Éppen ezért a Munkáspárt kitart amellett, hogy a kitermelést folytatni kell, ám mindezt úgy igyekszik megvalósítani, hogy közben a kibocsátást is csökkenti. A párt programjában központi helyen szerepel a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás, a tengeri olajplatformok villamosítása és a megújuló energiába történő beruházások ösztönzése. Ez a megközelítés tehát igyekszik egyensúlyt teremteni a gazdasági realitások és a klímapolitikai célok között. A baloldal többi pártja viszont jelentősen eltérő álláspontot képvisel ebben a kérdésben.

A Zöld Párt (Miljøpartiet De Grønne) azonnali moratóriumot követel az új kőolaj- és gázmezők engedélyezésére, 2040-re pedig teljesen felszámolná a még meglévő kőolajkitermelést is. Ennek fényében nem meglepő, hogy ellenzi a kitermelés növelését vagy a mezők élettartamának meghosszabbítását célzó beruházásokat, így a platformok tervezett villamosítását is. A Vörösök (Rødt) elsődlegesen a jóléti kiadások bővítésére fókuszálnak, ez pedig elsősorban az olajbevételek nagyobb arányú újraelosztásával kívánják finanszírozni. A Szocialista Baloldali Párt (Sosialistik Venstreparti), ezzel szemben kritikus a kitermelés növelésével kapcsolatban, ám a kérdés megoldásánál sokkal jobban érdekli a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése és a jólét növelése.

Az aktuális vitáktól függetlenül is kijelenthető azonban, hogy hosszabb távon a norvég politikai vezetőknek komoly energiapolitikai kérdéseket kell majd megválaszolniuk. Az ország kőolaj- és földgázkitermelése ugyanis várhatóan jelentősen csökkenni fog – a Norvég Tengeri Igazgatóság előrejelzése szerint 2040-re akár 40–70%-kal is visszaeshet. Norvégia az EU legfontosabb földgázbeszállítójaként jelenleg kulcsszerepet tölt be az uniós energiabiztonságban, Brüsszel viszont környezetvédelmi megfontolásokból ellenzi az új északi-sarkköri olaj- és gázprojektek engedélyezését. Ez a kettősség jelentős politikai feszültséget teremt.

A norvég olajalap

Az energiapolitikai viták középpontjában a norvég olajalap – hivatalos nevén Statens pensjonsfond utland – áll, amely világ legnagyobb szuverén vagyonalapja. Még az 1990-es években hozták létre az északi-tengeri olaj- és gázbevételek hosszú távú, fenntartható kezelése érdekében. Az alap a befolyó jövedelmeket részvényekbe, kötvényekbe és ingatlanokba fekteti, és portfoliójában az utóbbi időben egyre nagyobb szerepet kapnak a külföldi megújulóenergia-beruházások is. Jelenleg világszerte több mint 8700 vállalatban van részesedése, és átlagosan a világ tőzsdén jegyzett cégeinek 1,5%-át birtokolja. Vagyonát egy 2001-ben bevezetett szabályzat szerint lehet felhasználni. Ennek alapján a költségvetés évente legfeljebb az alap várható reálhozamát kitevő összeget költhet el (ez a reálhozam jelenleg 3%).

Az alap működése annyiból igencsak innovatív, hogy sikeresen tudta pénzügyi eszközzé alakítani az ország fosszilis bevételeit. Nemcsak a jövő generációk számára teremtett értéket, de megvédte a norvég gazdaságot az úgynevezett holland kórtól is, vagyis attól, hogy a nyersanyagbevételek elárasszák a gazdaságot, felhajtsák a béreket, és versenyképtelenné tegyék a feldolgozóipart. Mára azonban a modell fenntarthatósága kérdésessé vált: az alap mérete meghaladja a 2 billió amerikai dollárt, és 2025-ben a kormány által felhasználható összeg elérte a 542 milliárd norvég koronát (vagyis a nagyjából az 54 milliárd amerikai dollárt). Ráadásul a költségvetés stabilitása ma már igencsak függ az alap hozamától. Ez viszont fokozottan kiteszi Norvégiát a globális pénzpiac ingadozásainak.

A norvég olajalap izraeli befektetései körüli konfliktus arra is rávilágított, hogy az alap tevékenysége napjainkban nem csupán pénzügyi, hanem erkölcsi és külpolitikai kérdés is. Kritikusai szerint ráadásul a nagy vagyon a társadalom „elkényelmesedéséhez” vezet, hiszen az országban zajló közéleti viták mostanság főként arra irányulnak, hogy miként osszák szét a rendelkezésre álló forrásokat, a gazdaság versenyképessége pedig háttérbe szorul. Az ország jóléte egyre inkább a külföldi befektetések hozamaira épül, nem pedig a hazai termelésre és munkateljesítményre, ez pedig alapvetően hatással van a társadalom egészére.

Az ország, amely túl gazdag lett

A közgazdász végzettségű Martin Bech Holte 2025 januárjában megjelent Az ország, amely túl gazdag lett (Landet som ble for rikt) című könyve éppen erre a problémára figyelmeztet. A korábban az Aker nevű norvég energiaipari és befektetési óriásvállalatnál, valamint a McKinsey tanácsadócégnél vezető beosztásban dolgozó szerző szerint a hatalmas olajbevételek nyomán kialakult pénzügyi biztonság Norvégiában fokozatosan elsorvasztotta a politikai reformkészséget, meggyengítette a gazdasági ösztönzőket, és hozzájárult annak a politikai kultúrának a kialakulásához, amelyben a pénzbőségre adottságként, nem pedig kivételes lehetőségként tekintenek. A könyv narratívája szerint a norvég gazdaság 1970 és 2013 között felívelő szakaszban volt, és az 1991–2013 közötti időszakban élte az „aranykorát”, 2013 után viszont a reálbérek stagnálni kezdtek, a norvég korona meggyengült, a közkiadások emelkedtek, a növekedés pedig megtorpant.

Holte úgy látja, hogy a könnyű bevételt jelentő olajpénzek jelentette biztonság miatt a politikusok kockázatkerülőbbé váltak, a választók pedig hozzászoktak a bőséghez, és emiatt a szükséges szerkezeti átalakítások elmaradtak. A szerző különösen kritikus a túlzottan költséges önkormányzati projektekkel, az elhibázott infrastruktúra-fejlesztésekkel és az állami adminisztráció folyamatos bővülésével, mivel ezek szerinte nem növelték az ország gazdaságának hatékonyságát.

A kötet egyik alapvető tézise tehát, hogy az olajalapból származó, könnyen elérhető pénz megváltoztatta a társadalmi attitűdöket és a vállalkozói mentalitást. Holte úgy véli, hogy a megfelelő ösztönzők hiányában a gazdasági szereplők inkább a biztos, kockázatmentes megoldásokat választják, ahelyett hogy új érték létrehozására törekednének. A közgazdaságtan ezt a berendezkedést nevezi járadékvadász gazdaságnak (rent-seeking economy); ebben az erőforrások szétosztásából – a támogatásokból és a közbeszerzésekből – származó haszon megszerzése válik elsődleges céllá. Holte szerint ez a szemlélet hosszú távon aláássa a versenyképességet, gyengíti a vállalkozói kedvet, és végső soron a termelékenység csökkenéséhez vezet. Radikális javaslatainak célja, hogy ezt a járadékvadász logikát meg lehessen törni, és a közös vagyon ne a rövid távú politikai célok finanszírozását, hanem a vállalkozói kedv és a magánmegtakarítások ösztönzését szolgálja. E javaslatok része, hogy 300–400 milliárd norvég koronával csökkenteni kellene a kiadásokat, jelentősen mérsékelni kellene az adóterheket, és szigorúan újra kellene szabályozni az állami olajalap felhasználását.

A könyv hatalmas közönségsikert aratott: az első három kiadás napok alatt elfogyott, és 2025 elejére a norvég közélet egyik legvitatottabb, egyszersmind legolvasottabb kötete lett. Bár több politikus is elismerte a benne felvetett kérdések jelentőségét, Holte radikális kiadáscsökkentési javaslatait egyetlen nagy párt sem támogatta. A műben megfogalmazott állításokat a szakma egy része pedig kifejezetten kritikusan szemlélte. A norvég statisztikai hivatal szakértői például arra hívták fel a figyelmet, hogy Holte olykor szelektív adatokat és félrevezető grafikonokat használ, következtetései pedig emiatt megkérdőjelezhetők. Több közgazdász rámutatott: a termelékenység csökkenése globális jelenség, és nem bizonyítható, hogy Norvégiában ennek az olajalap által biztosított bősége lenne az elsődleges oka.

A norvég jegybank korábbi elnöke szerint Holte túl pesszimista képet fest az ország gazdaságáról, és figyelmen kívül hagyja a nemzetközi konjunktúra és az iparban megfigyelhető folyamatok szerepét. Egyes szakértők pedig arra is felhívták a figyelmet, hogy az országban súlyos társadalmi és gazdasági következményei lennének annak, ha a kiadásokat hirtelen csökkenteni kezdenék.

Romló gazdasági mutatók

A kritikák ellenére az lényegében mindenki számára egyértelmű, hogy Holte munkája érzékeny pontra tapintott, mivel rávilágított a tetemes nemzeti vagyon és a termelékenység lassú növekedése között feszülő ellentmondásokra. A norvég gazdaság látszólagos stabilitása és a lakosság jóléte mögött ugyanis egyre súlyosabb strukturális problémák húzódnak meg.

Norvégia továbbra is a világ egyik leggazdagabb állama – az országban az egy főre jutó GDP nominálisan 96 580, vásárlóerő-paritáson pedig 109 528 amerikai dollár –, miközben a helyi munkanélküliség csupán 4,5%, az államháztartás pedig 14%-os többletet mutat. A látványos makrogazdasági mutatók mögött viszont kedvezőtlen tendenciák mutatkoznak. Az elmúlt öt évben az egy főre jutó GDP gyakorlatilag stagnált. A korlátozott gazdasági növekedést nem a termelékenység javulása, hanem elsősorban a bevándorlás és a munkaerőpiaci részvétel bővülése biztosította. A munkatermelékenység éves növekedési üteme ennek ellenére mindössze 0,5% körül alakul – ez elmarad az OECD-átlagtól, ám Norvégia ezzel együtt is még mindig a világ egyik legtermelékenyebb országa. A kutatás-fejlesztésre fordított GDP-arányos kiadások csökkennek, a startupok száma alacsonyabb, mint a többi skandináv országban, az adórendszer – különösen a vagyonadó – pedig sokak szerint elriasztja a tehetségeket és a tőkét. Ez utóbbit jelzi az elmúlt évek milliárdoskivándorlása is. Becslések szerint ma már több mint 500 olyan norvég él Svájcban, akinek vagyona meghaladja a 2 millió svájci frankot (2,5 millió dollárt), a 400 leggazdagabb norvég vagyonának csaknem a fele pedig teljesen vagy részben külföldön található.

A norvég gazdaság szerkezete egyre inkább kétszintűvé válik. Az olaj- és gázipar továbbra is meghatározó, hiszen ebből származik a GDP körülbelül egynegyede, és 210 ezer munkahely hozható kapcsolatba vele. Az országban megvalósuló beruházások túlnyomó része erre az ágazatra összpontosul, más szektorokban viszont visszaesés tapasztalható. A norvég gazdaság erősen ki van téve a világpiaci energiaáraknak, vagyis éppen az a függőség erősödött meg benne, amelyet az olajalap létrehozásával eredetileg mérsékelni kívántak.

A norvég fiskális politika kifejezetten expanzív, a költségvetési hiány az olajbevételek nélkül a GDP mintegy 10%-a. Az olajalapból származó kifizetések ma már a központi költségvetés körülbelül 20%-át fedezik – ez a húsz évvel ezelőtti mérték duplája. Az állami kiadások GDP-hez viszonyított hányadosa az egyik legmagasabb az OECD-országok között: eléri a GDP 62%-át, miközben az OECD-átlag mintegy 40%. Norvégia az OECD élén áll a közszférában dolgozók arányát tekintve is: csaknem minden harmadik norvég állami alkalmazott.

A hosszú távú fenntarthatóság szempontjából az egyik legnagyobb kihívást az idősödő társadalom jelenti. Az előrejelzések szerint 2050-re a nyugdíjcélú, illetve az egészségügyi kiadások a GDP 2,5%-ával emelkedhetnek. A pénzügyi kockázatok az ingatlanpiacon is egyre nyilvánvalóbbak. Az elmúlt két évtizedben a lakásárak majdnem megötszöröződtek, a háztartások adóssága pedig elérte a rendelkezésre álló jövedelem 221,9%-át, ami világszinten is kiugró érték. 2023 decemberében a norvég jegybank 4,5%-ra emelte az alapkamatot, és ezzel ugyan sikerült mérsékelnie az inflációt, de a tartósan magas kamatszint és a gyenge norvég korona – amely 2023-ban 8%-kal értékelődött le a fő kereskedelmi partnerek valutáihoz képest – továbbra is nyomás alatt tartja a gazdaságot. Bár 2025 szeptemberében az alapkamatot 4%-ra csökkentették, a korábbi szigorú monetáris politika hatásai még érezhetők.

Az olajból származó vagyon ugyan rendkívüli biztonságot nyújt az országnak, de egyre több szakértő figyelmeztet arra, hogy Norvégia egy „kifinomult holland kór” tüneteit mutatja. A bőkezű jóléti rendszer gyengíti a munkamorált. Norvégiában a fejlett országok között az egyik legalacsonyabb a ledolgozott munkaórák száma: heti 37,5 óra. A norvég állam az OECD-átlag négyszeresét – a GDP körülbelül 8%-át – költi rokkantsági és betegségi juttatásokra, a teljes munkaidőben foglalkoztatottak pedig évente átlagosan 27,5 napnyi betegszabadságot vesznek ki, ami a legmagasabb érték az OECD-országok között. A nagylelkű táppénzrendszer – amely akár egy évig is biztosítja a teljes fizetést – az IMF szerint költséges és torzító hatású: Norvégiában jelentős mértékben emelkedik azoknak a fiataloknak a száma, akik munkanélküli- vagy rokkantsági ellátásban részesülnek – arányuk meghaladja az OECD-országok átlagát. Különösen aggasztó, hogy ez a ráta 2010 óta több mint kétszeresére nőtt.

Az oktatásra fordított kiadások is kiemelkedően magasak, diákonként évi mintegy 20 ezer amerikai dollárt tesznek ki, és ezzel messze az OECD-átlag felett vannak. Ennek ellenére az ország oktatási mutatói romlanak. A tanulói teljesítményt mérő PISA-teszteken 2015 óta folyamatosan csökkennek a tizenöt éves norvég diákok eredményei, és jelenleg az OECD-átlag alatt vannak matematikából, természettudományokból és olvasásból. A matematikai és természettudományos ismereteket mérő TIMSS-teszt 2023-as eredményei szintén azt jelzik, hogy a kilencedikes diákok tudásában komoly hiányosságok mutatkoznak: természettudományi téren 43%-uk, matematikából pedig 37%-uk nem érte el az alapvető kompetenciaszintet. Mindez szintén jelentős probléma lesz a jövőbeli versenyképesség szempontjából.

A norvég gazdaság tehát komoly és egyre súlyosbodó problémáktól szenved, és ezekkel hamarosan a politikai elitnek is kezdenie kell valamit, ha meg kívánja őrizni az ország versenyképességét és a Norvégiában kiépült jóléti állam vívmányait.