UNSPLASH | License | Harrison Moore
Égető kérdések Franciaország jövőjéről
A CS2P (Collectif pour une Sécurité sociale de la planète, vagyis a Csoportosulás a bolygó társadalmi biztonságáért) elnevezésű kutatási projekt, keretében készített „Avenir brûlant – France, résilience climatique” (Égető jövő – Franciaország és a klímareziliencia) c. tanulmány a francia társadalom klímaváltozással szembeni ellenállóképességét, sérülékenységét, valamint a változások kapcsán elképzelhető különböző politikai forgatókönyveket elemzi. A szerzők szerint a klímacélok eléréséhez már nem elegendő a szén-dioxid-kibocsátás mérséklése, és nagyobb hangsúlyt kell fektetni a klímaváltozással szembeni reziliencia erősítésére, vagyis a társadalom alkalmazkodóképességének növelésére.
„Égető jövő” – mi a teendő Franciaországban?
A tanulmány szerint Franciaországban – a világ többi részéhez hasonlóan – már most is érezhetők a klímaváltozás súlyos hatásai: a hőhullámok, a vízhiány, az aszály, az áradások, az erdőtüzek, a biodiverzitás csökkenése, valamint az élelmiszer- és az egészségbiztonság romlása. Ezek a hatások azonban nem mindenkit érintenek egyformán; következményeik a hátrányos helyzetű régiók és csoportok esetében sokkal súlyosabbak, hiszen ezek a térségek, illetve csoportok érzékelik igazán az energiaárak növekedését, a lakhatási szegénységet és a mobilitási nehézségeket. Ennek következtében Franciaországban egyre jobban növekednek a társadalmi egyenlőtlenségek. A folyamat különösen erőteljesen jelentkezik a leginkább sebezhető csoportok – az idősek, a gyerekek és a szegények – tagjai körében.
Emellett a kritikus infrastruktúrák sebezhetősége is komoly feladat elé állítja a francia államot. A közszolgáltatások – például az egészségügy, az oktatás, a közlekedés vagy a vízellátás – ugyanis nincsenek kellő mértékben felkészülve a klímaváltozás miatt egyre gyakoribbá és súlyosabbá váló szélsőséges időjárási eseményekre. Ennek látványos példája, hogy a hőhullámok idején a francia kórházak hűtőrendszerei gyakran nem alkalmasak a szükséges hőmérséklet biztosítására.
Az élelmiszerrendszer kényes működése szintén aggodalomra ad okot. Franciaország ugyanis az élelmiszertermelés terén egyre kevésbé képes az önellátásra, és ezért importfüggősége folyamatosan nő. Az éghajlatváltozás következményei – így az aszály és a talajromlás – pedig közvetlenül veszélyeztetik a belföldi élelmiszertermelést. Mindezt súlyosbítja, hogy a mezőgazdaság nemcsak áldozata az éghajlatváltozásnak, hanem okozója is: jelentős üvegházhatásúgáz-kibocsátóként egyszerre kell mérsékelnie a hozzá köthető környezeti ártalmakat és alkalmazkodnia a változó körülményekhez.
A helyzetet csak tovább súlyosbítják a kormányzati válaszreakciók fogyatékosságai. A jelenlegi franciaországi stratégiák ugyanis gyakran nem kínálnak rendszerszintű megoldásokat, a problémákat nem integráltan kezelik, és inkább a reaktív, mint a proaktív szemlélet jellemző rájuk. Az országban tehát nincsen egy olyan átfogó, hosszú távú politikai koncepció, amely valóban képes lenne kezelni a klímaválság összetett társadalmi, gazdasági és környezeti következményeit.
A társadalmi reziliencia fontossága a klímaváltozás korában
Az írás szerint a klímaváltozás korában a társadalmi reziliencia – vagyis az alkalmazkodó- és túlélőképesség – lesz a megmaradás egyik legfontosabb záloga. Egy-egy ország társadalmának még a radikálisan megváltozott külső körülmények között is meg kell tudnia őrizni az alapvető működését, és tudnia kell biztosítani a víz-, az élelmiszer- és az egészségügyi ellátást, valamint a lakosság biztonságát. A tanulmány azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy az alkalmazkodásnak rendszerszinten kell megvalósulnia, és strukturális társadalmi változásokra van hozzá szükség. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi és a gazdasági rendszereknek nem csupán a jelenlegi állapotuk megőrzésére kell törekedniük, hanem teljesen át kell majd alakulniuk. Az életmód, a fogyasztási minták és a termelési módszerek radikális újragondolása ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy az adott társadalom ne csupán túléljen, hanem – valamiféle igazságosabb és fenntarthatóbb rendszerben – továbbra is működőképes maradjon.
Az elemzés szerint ebben a folyamatban kiemelkedő szerep jut a közösségi alapon kialakított válaszoknak. A decentralizáció, valamint a helyi szinten elindított kezdeményezések – mint például a városi mezőgazdaság, a közösségi energiaellátás vagy az önkormányzati élelmiszer-stratégiák – révén ugyanis a társadalom tagjai aktív részesei lehetnek a különböző megoldásoknak. Emellett az alulról szerveződő törekvések fokozzák a társadalom cselekvő-, önellátási, illetve ellenállóképességét. Kiváló példái ennek a városi mezőgazdasági kezdeményezések, például a párizsi „Les Fermes de Gally”-projekt vagy a tetőkertek és a városi növénytermesztés elterjesztését támogató „Parisculteurs”-program.
Hasonlóan jó példát jelentenek a közösségi energetikai kezdeményezések. A többi között ilyen az Énergie Partagée elnevezésű hálózat, amely révén a lakosság saját forrásból, kollektív módon tud megújuló energiát termelni. Az önkormányzati élelmiszer-stratégiák terén pedig a lyoni Plan alimentaire territorial vagy Nantes élelmiszerpolitikai koncepciója mutat példát arra, hogyan illeszthető be a fenntartható, helyi élelmiszerellátás a városi szakpolitikai elképzelések, illetve a közösségi együttműködés keretei közé.
A rezilienciastratégiákban a fentiek mellett az igazságosság szempontrendszerének is központi szerepet kell kapnia. Az éghajlati változásokhoz ugyanis csak akkor lehet legitim és hatékony módon alkalmazkodni, ha ezzel nem mélyülnek tovább a már meglévő társadalmi egyenlőtlenségek. A „klímaigazságosság” elvének megfelelően tehát kiemelt figyelmet kell fordítani azokra, akik a leginkább ki vannak téve a változások hatásainak, ám a legkevésbé tehetőek felelőssé azok kialakulásáért. Ehhez azonban fel kell hagyni a jelenlegi status quo fenntartásával, és mélyreható, akár radikális módon át kell alakítani a társadalmi és a gazdasági rendszereket.
Négy forgatókönyv Franciaország jövőjéről
A tanulmány négy lehetséges forgatókönyvet vázol fel Franciaország jövőjére vonatkozóan. Ezek mindegyike különböző politikai és társadalmi folyamatokat tükröz attól függően, hogy miként reagál az ország a klímaválságra.
Az első forgatókönyv a védekező állam modellje köré épül. Ezt az erős központi irányítás jellemzi: az állam szigorúan szabályozza az erőforrások felhasználását, korlátozza az energiafogyasztást, illetve a mobilitást, és rendszerszintű, gyors válaszokat tud adni. Nehézséget jelent azonban, hogy megvalósulása esetén könnyen felerősödhetnek az autoriter tendenciák, és ez demokratikus deficithez, illetve társadalmi feszültségekhez vezethet.
A második forgatókönyv a piaci dominancia logikája mentén halad, vagyis a gazdasági szereplők és a piac adaptációs képességére helyezi a hangsúlyt. Ebben az esetben főleg azok tudnak hatékonyan alkalmazkodni, akik ezt megengedhetik maguknak – például a vízjogok megszerzése révén vagy a magánkórházak és a klimatizált lakóparkok használatával. E forgatókönyv megvalósulása esetén az innováció szintje magas lehet, ám drasztikusan megnőhetnek a társadalmi egyenlőtlenségek, és a társadalom teljesen szétszakadhat.
A harmadik felvázolt lehetőség abból indul ki, hogy a közösségek magukba zárkóznak, a társadalom decentralizálttá válik, és az önszerveződés kerül előtérbe. Ebben a szcenárióban a központi állam gyenge, a helyi közösségek pedig saját megoldásokat alakítanak ki például az élelmiszer-önellátásra, a közösségi infrastruktúra biztosítására vagy az árucsere helyi pénznemek bevezetése révén történő fenntartására. Ennek a modellnek az erőssége a rugalmasság és a szolidaritás, ám megvalósulása a társadalom fragmentációjával, technológiai visszalépéssel és bizonyos régiók teljes marginalizálódásával járhat.
A negyedik és egyben a leginkább fenntarthatónak tűnő forgatókönyv az ún. demokratikus reziliencia koncepciója köré épül. Ez a megközelítés a kollektív cselekvésen, valamint a részvételi demokrácián alapuló társadalmi átalakulást helyezi előtérbe, és a közszolgáltatások megerősítésével, az ökológiai tervezéssel, illetőleg az igazságos átmenetet erősítő stratégiákkal biztosítaná a hosszú távú stabilitást és a társadalmi kohéziót. Probléma viszont, hogy megvalósítása időigényes, és széles körű politikai konszenzust feltételez.
A CS2P szakpolitikai javaslatai
A CS2P szakpolitikai javaslatai öt olyan kulcsterületre összpontosítanak, amelyek révén lefektethetőek egy átfogó és igazságos rezilienciastratégia alapjai. A csoport fontosnak tartja, hogy Franciaországnak legyen egy olyan nemzeti rezilienciaterve, amely rendszerszintű megközelítéssel értékeli a helyi infrastruktúra, közszolgáltatások és közösségek sebezhetőségét, valamint kijelöli az alkalmazkodás lehetséges fő irányait.
Ezt követően a társadalmi igazságosság jegyében az újraelosztó mechanizmusokon keresztül – például zöldjuttatások és éghajlati segélyek formájában – kellene támogatni a klímaváltozás hatásainak leginkább kitett társadalmi csoportokat. A részvételi demokrácia megerősítése érdekében a polgárokat is be kellene vonni a közösségi tervezésbe és a helyi döntéshozatalba, hogy ezáltal legitim és hatékony klímaalkalmazkodási stratégiák születhessenek.
A tudásátadás és a képzés szintén kulcsfontosságú részei e folyamatnak: minden szinten – az iskolától a felnőttképzésig – biztosítani kellene az ellenállóképességre, az adaptációs lehetőségekre és a közösségi válaszokra vonatkozó ismeretek oktatását. Végezetül az is elengedhetetlen, hogy a jövőbeli termelési és fogyasztási rendszereket az ellátási láncok lerövidítése, az agroökológiai szemlélet, a közösségi energiatermelés és a víz-újrahasznosítás szempontjait figyelembe véve alakítsák át.
A tanulmány szerint tehát a klímaváltozásra nem pusztán környezeti vagy technikai kérdésként kell tekinteni, hanem egy rendszerszintű társadalmi kihívásként, melynek kezelésében kulcsszerephez kell jutnia az igazságosság, a demokrácia és a közösségi részvétel szempontjainak. A változások ugyanis nemcsak a természetet érintik, hanem alapvetően kérdőjelezik meg a mai, fogyasztásra épülő társadalmi modellt. Mivel a rendszerszintű szemléletet nélkülöző, csupán reaktív kormányzati válaszok gyakran nem elégségesek, a társadalmi reziliencia és a közösségi részvételen alapuló megoldások szerepe a jövőben várhatóan egyre kiemeltebbé válik.
