A zöldátmenethez elmaradhatatlan a társadalmi egyeztetés

Kép a Gemini Ai eszközeivel készült.

Növekvő európai ellenállás

A 2019-es európai zöld megállapodás, a 2021-es klímatörvény, a RePowerEU program és az EU napenergia-stratégiája mind azt a célt tűzte ki, hogy 2030-ig radikálisan bővüljön a tagországok megújulóenergia-termelése. Ehhez Európának jelenlegi naperőművi kapacitását négyszeresére, egyes helyeken pedig akár tizenötszörösére kellene növelnie, és szélerőművi termelését is meg kellene dupláznia. E gyors ütemű bővítés számos közösségben váltott ki ellenállást, ezt pedig gyakran olyan politikai erők is kihasználták, amelyek a zöldátállást a kulturális identitásról és a vidéki életforma védelméről szóló küzdelem kontextusában értelmezik. Ennek köszönhetően Európa-szerte egyre növekszik és mind szervezettebbé válik a megújulóenergia-infrastruktúrák fejlesztésével szembeni tiltakozás, és számos országban indulnak a naperőműparkok, a szélerőművek, az energiatározók vagy az egyéb átalakító létesítmények ellen irányuló helyi mozgalmak, civil hálózatok és politikai kampányok.

Spanyolországban például országos civil koalíció alakult a nagy méretű naperőmű-parkok ellen, a lakosság szerint ugyanis ezek sértik a biodiverzitást, tájsebeket okoznak, és visszavetik a helyi fejlesztési lehetőségeket, például a turizmus terén. Norvégiában a számi közösségek nehezményezték, hogy az új szélerőművi projektek sértik a rénszarvastartási jogaikat. Felháborodásuk tömeges tiltakozássá terebélyesedett, és ez végül a kormányzattal folytatott tárgyalásokhoz, illetve a kérdés bírósági úton történő orvoslásához vezetett. A fentieken kívül Németországban, Portugáliában, Olaszországban és az Egyesült Királyságban is kialakultak hasonló társadalmi konfliktusok.

A tiltakozások érvrendszere mindenhol igen hasonló. A helyiek a környezeti károk és a tájrombolás mellett attól is tartanak, hogy a fejlesztések nyomán csökken a biodiverzitás, a beruházások pedig elsősorban a városi központok vagy más külső szereplők igényeit szolgálják, jóllehet a velük járó terheket főként a vidéki közösségeknek kell viselniük. Sok esetben az is problémát jelent, hogy a helyi lakosok úgy érzik, nincs beleszólásuk a döntéshozatalba. Több helyen pedig az szül ellenállást, hogy a megújulóenergia-kapacitásokat olyan térségekbe telepítik, amelyek már eleve gazdasági nehézségekkel küzdenek, a projektek pedig csak tovább mélyítik a társadalmi egyenlőtlenségeket.

Az ellenállás formái sokrétűek és gyakran hasonló mintázatot követnek: helyi civil csoportok szerveződnek, online aktivizmusba kezdenek, petíciókat indítanak, hivatalos fellebbezéseket nyújtanak be, országos szintű hálózatokat hoznak létre, és olykor közvetlen – a felvonulásoktól a területfoglaláson át egészen a szabotázsig terjedő skálán mozgó – akciókhoz folyamodnak. Ez utóbbiak részben nyomásgyakorlásként, részben a döntéshozatali folyamat átláthatatlansága elleni tiltakozásként értelmezhetők.

A jelenség terjedésével mind hangsúlyosabbá válik annak politikai dimenziója is. Az elmúlt években ugyanis az európai radikális jobboldali pártok jelentősen átalakították a klíma- és energiapolitikai kérdésekhez való viszonyukat. Ma már nem tagadják a klímaváltozás létezését, inkább azt hangsúlyozzák, hogy az energiaátmenetet szolgáló jelenlegi politikai intézkedések túl gyorsak, túl drágák, és aránytalanul terhelik a vidéki lakosságot. Új megközelítésük révén identitáspolitikai alapon tudják védeni a hagyományos vidéki életformát, meg tudják szólítani a természetért aggódó, ám a baloldali klímanarratívával nem azonosuló választókat, egyúttal pedig nemzeti kontrollt követelve kritikával tudják illetni az energiaátmenet uniós szintű szabályozását. Emiatt a napelem- és szélerőmű-projektekkel kapcsolatos viták sok esetben nem egyszerű energiapolitikai kérdésként, hanem kulturális konfliktusként kereteződnek. Országonként eltér, hogy a helyi radikális jobboldali pártok kifejezetten ellenzik-e a naperőmű-parkokat (mint például a német AfD, a francia RN, valamint a holland FvD és PVV), vagy bizonyos feltételek teljesülése mellett hajlandóak-e támogatni azokat (ahogy az a spanyol Vox, az osztrák FPÖ, az olasz Lega, valamint a flamand VB esetében látható). E tömörülések stratégiai célja azonban közös: mindannyian meg kívánják szerezni azok szavazatait, akik szerint az átállás terhei aránytalanul nehezednek a helyi közösségekre.

Növekvő ellenállás Dániában

Hasonló folyamatok figyelhetők meg az ambiciózus klímapolitikája miatt a zöldátmenet egyik éllovasának tartott Dániában is. A dán klímatörvény 2030-ig 70%-os kibocsátáscsökkentést ír elő, és az ország 2028-ra el szeretné érni, hogy áramfogyasztását teljes mértékben megújuló forrásokból tudja fedezni. Az ország zöldátmenetét egy 2024-ben elfogadott új napenergia-stratégia még magasabb fokozatra kapcsolta. Ez a dokumentum a piaci alapú terjeszkedést, a klímaalkalmazkodást és a fenntartható fejlődést helyezte a középpontba, emellett a befektetéseket és az állami támogatásokat a fosszilis forrásoktól a zöldberuházások irányába csoportosította át.

A naperőművek gyors terjeszkedése azonban széles körű tiltakozást váltott ki az országban, különösen annak vidéki területekein. Dániában a zöldátállás társadalmi támogatottsága erős, a klímadiskurzus pedig kevésbé polarizált, ám a megújulóenergia-fejlesztésekkel szemben itt hasonló aggályok merülnek fel, mint más európai országokban: az emberek leginkább a táj- és a környezetkárosítástól, a biodiverzitás csökkenésétől, valamint a városi és a vidéki térségek közötti egyenlőtlenség növekedésétől tartanak.

A helyi tiltakozás Dániában túlnyomórészt valamilyen intézményes formát ölt, és petíciók beadásában, közmeghallgatások tartásában, helyi választási listák állításában, civil egyesületek létrehozásában, illetve az online aktivizmusban nyilvánul meg. A közvetlen akciók kifejezetten ritkának mondhatók. Mindez a dán demokratikus hagyományokra és a társadalom kulturális normáiban mélyen gyökerező helyi közösségi részvétel tradícióira vezethető vissza. Az itteni példák jól mutatják, hogy a megújuló energiaforrások terjedésével összefüggő tiltakozások nem csupán ideológiai vagy lokális érdekekre vezethetők vissza, hanem a kormányzás, a társadalmi befogadás és az igazságos fejlődés kérdéseivel is szoros összefüggésben állnak.

Lakossági részvétel és közösségi tervezés

A zöldátmenet sikeres megvalósításához elengedhetetlen, hogy a döntéshozatali folyamatokban a helyi nézőpontok is érvényre juthassanak. A klímapolitikai intézkedések ugyanis csakis így tehetőek demokratikussá, legitimmé, és ezáltal hosszú távon is fenntarthatóvá. A tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek elvi szinten általában támogatják a megújuló energia használatának terjedését, a saját lakókörnyezetüket érintő konkrét beruházásokat viszont csak két alapvető feltétel teljesülése esetén fogadják el: ha annak előnyeiből és hátrányaiból arányosan részesülnek, illetve ha az eljárás igazságos, átlátható, és számukra is tér nyílik benne a véleményük kifejtésére. E két tényező együttes megléte fontos annak a bizalomnak a megteremtéséhez, amely nélkül a projekteket nem övezheti tartós helyi támogatás.

A dán megújulóenergia-beruházások története arra is rávilágít, hogy az utóbbi években miért vált ennyire nehézzé azok társadalmi elfogadtatása. Az 1974 és 2000 közötti projektek léptéke kisebb volt, mint a mostaniaké, emellett jobban illeszkedtek a helyi környezetbe, valamint az érdekelt felek is közelebb álltak egymáshoz – térben és társadalmilag is. A szélturbinák kapacitása és mérete is kisebb volt, mivel nem haladta meg az 1 MW-ot, illetve a 80 métert, látványuk tehát a helyiek számára is jóval elfogadhatóbb volt. A jogi keretek – például a lakóhelyhez kötött tulajdonlás – miatt a beruházásokat főleg a gazdák, a földtulajdonosok, a helyi szélenergia-szövetkezetek, később pedig az áramszolgáltatók valósították meg. Vagyis a tulajdon és a felelősség is erősen lokális maradt, emellett a döntések átláthatóbbak, a kapcsolatok pedig személyesebbek voltak, és az önkormányzatok csak korlátozott, jól körülhatárolható szerepet játszottak a tervezésben.

A 2000 utáni időszakban viszont a létesítmények mérete exponenciálisan nőni kezdett, és ezzel együtt megnövekedett a tájra, illetve az emberek mindennapjaira gyakorolt hatásuk is. Megjelentek az óriási, 9 MW kapacitású és 150 méter magas turbinák, valamint a nagy kiterjedésű naperőművek, energiaparkok és a különböző energiakonverziót szolgáló beruházások. Szintén megnőtt a projektek léptéke, és ezzel a befektetők gyakran távol kerültek a helyi közösségektől; a döntéshozatali lánc hosszabb és bonyolultabb lett, a jogszabályok pedig egyre inkább a projektek megvalósítására és a kompenzációs mechanizmusokra koncentráltak. Ezzel párhuzamosan háttérbe szorult a proaktív, átfogó terület- és energiastratégiai tervezés, emiatt pedig a megújulóenergia-létesítmények megvalósítására mind kevésbé a táji adottságokkal és a helyi közösségek igényeivel összhangban került sor.

A folyamat alakulására két alapvető félreértés is jelentős hatással volt. Az első, hogy a jogalkotók és a fejlesztők hosszú ideig azt feltételezték: a helyi beágyazottság megteremtése és a lakosság érdekeltté tétele elérhető pusztán azzal, ha törvényben rögzítik a 20%-os helyi tulajdonrészt. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy az önmagában tulajdonszerzés sem a helyiek részvételét, sem pedig a bizalmuk megszerzését nem szolgálja, ha a beruházási döntések megvalósítását nem előzi meg semmilyen demokratikus folyamat, párbeszéd vagy közös döntés. A második félreértés abból a feltételezésből adódott, amely abból indult ki, hogy ha már a tulajdonosi részvétel nem teremti meg a kívánt társadalmi elfogadottságot, akkor a kompenzáció meg fogja. Ez a logika eleve teherként tekint a megújulóenergia-beruházásokra, és rombolja a lakosság beléjük vetett bizalmát, mivel az emberek úgy gondolják, hogy az energiaátállás elsősorban veszteségekkel jár, előnyei pedig csupán másodlagosak.

A helyzet paradoxonja, hogy a megújulóenergia-beruházások volumene és komplexitása miatt megvalósításukhoz ma már sokkal nagyobb aktív állampolgári részvételre lenne szükség, ám a kivitelezők ehelyett a tiltakozások leszerelésével inkább pacifikálni akarják a lakosságot, mintsem valódi beleszólást biztosítani neki a döntésekbe. A központi adminisztráció és a fejlesztők által dominált folyamatban ugyanis a helyiek általában csak akkor lépnek színre, amikor a projektek már igen előrehaladott állapotban vannak – vagyis gyakran csak a formális kifogási vagy fellebbezési szakaszban. A települések vezetése sokszor abban bízik, hogy a beruházást legitimálhatja azzal, ha a terveket részletesen kidolgozza, ám eközben a döntési logika technokrata marad: előbb a projekt, aztán az emberek.

A problémát tovább tetézi, hogy a média és a politika az ellenállást leegyszerűsítő módon gyakran csak a NIMBY-mentalitás megnyilvánulásának tekinti (a betűszó az angol „not in my backyard” – vagyis a „Nálam ne!”– kifejezésből származik). Ha ugyanis a helyi ellenállásra a projekt irányítói irracionális reflexként tekintenek, akkor annak megszüntetésére már eredendően a kompenzációt tartják a legjobb eszköznek, holott a tiltakozás gyakran abból fakad, hogy a helyiek úgy érzik, nem partnerként, hanem utólag kezelendő akadályként kezelik őket, és a kompenzáció a részvétel elmaradása miatt adott pótlék csupán.

A klíma- és energiapolitikai tervezés tehát csak akkor lehet sikeres, ha kivitelezői több, egymással összefüggő dimenzióra is odafigyelnek, azok között egyensúlyt teremtenek, és a tervezés nem a technikai részletekre szűkül csupán. A tervezés során nem arra kell törekedni, hogy minden aprólékosan szabályozva legyen, hanem arra, hogy a demokratikus folyamatok számára már a kezdetektől világos keretek legyenek biztosítva, és a társadalmi egyeztetés ne maradjon a megvalósítás késői, formális szakaszára.

Szintén fontos probléma, hogy az önkormányzatok a fejlesztések során saját stratégiai irányvonaluk kialakítása helyett sokszor inkább csak a beérkező projektjavaslatokra hagyatkoznak. Ez azonban kiszolgáltatja őket a külső fejlesztők logikájának, a helyi lakosságot pedig utólagos alkalmazkodásra kényszeríti. A lakosság időben történő, valós és demokratikus párbeszédbe vonásához tehát az önkormányzatoknak ki kell dolgozniuk a saját klíma- és energiastratégiájukat. A helyiek mellett egyébként valójában maguk a fejlesztők is profitálnak abból, ha egy világos, a lakosság által is ismert és elfogadott keretrendszerhez alkalmazkodva indítják meg a beruházásaikat. A lakosság ebben az esetben ugyanis tudja, hogy milyen szabályok vonatkoznak a befektetésekre, hol vannak azok határai, illetve hogy mikor és hogyan szólhat bele a fejlesztésbe. A hangsúly ezáltal a konfliktusos, védekező diskurzusról inkább arra a kérdésre tevődik át, hogy a kérdéses megújulóenergia-projekt milyen lehetőségeket kínálhat az adott településnek.

A thistedi modell

A fenti szempontok érvényesülésének egyik kiváló példája a dániai Thisted községben megvalósított modell, amely világos keretrendszert dolgozott ki a megújulóenergia-fejlesztések megvalósítására. A település területét három zónára osztották: A kimondottan nagy létesítmények a „piros” részekbe kerülhetnek. A „sárgákban” a község és a fejlesztő közösen, tárgyalásos úton dönt a projekt megvalósításáról. Végül a „zöld” zónákban elsőbbséget élveznek a természetvédelmi, tájképi vagy más közösségi szempontok, és emiatt semmilyen létesítmény nem kerülhet beléjük. A rendszer egyik kulcseleme, hogy a helyi lakosság már a tervezés korai, stratégiai szakaszától részt vesz a folyamatban, különösen az olyan alapelvek meghatározásában, hogy mekkora legyen a helyi tulajdonlásnak, illetve a fejlesztés szomszédjában élők kompenzációjának a mértéke, valamint hogy milyen természet- és tájképvédelmi feltételek mellett valósuljon meg az adott beruházás.

Az önkormányzatok Thistedhez hasonlóan több más dán településen is proaktív, kezdeményező, facilitáló szerepet vállalnak, vagyis nem csupán reagálnak a beruházók megkereséseire, hanem nekik maguknak is van elképzelésük arról, milyen irányba haladjanak a helyi energetikai fejlesztések. A lakosság részvételének biztosítása egyébként nem csupán a véleménynyilvánítás miatt fontos, hanem azért is, mert ezáltal korán kiszűrhetővé válik, ha egy projekt az adott közösség tagjai számára nem elfogadható. Ezzel pedig a későbbi konfliktusok kialakulásának esélye is csökkenthető, hiszen a problémás beruházási tervet a döntéshozók még időben visszavonhatják vagy újratervezhetik.

Tanulság

A megújulóenergia-termelési projektek kizárólag több feltétel együttes teljesülése révén tudják biztosítani maguknak a jelentős mértékű és konstruktív társadalmi támogatást. Egyrészt olyan világos szabályozási keretekre van szükség hozzájuk, amelyek nem csupán a projektek engedélyezésére és a lakosság utólagos kompenzációjára koncentrálnak, hanem kifejezetten támogatják a helyben élők bevonását, a helyi tulajdonlást, és előírják, hogy maga az önkormányzat is készítsen saját klíma- és energiastratégiát. Másrészt elengedhetetlen, hogy a helyi politikai vezetés a folyamat élére álljon, mivel enélkül a részvétel könnyen formálissá válhat. A harmadik szükséges feltétel azoknak a meghatározó helyi személyiségeknek a megléte, akik a közösségen belül hitelesen tudják közvetíteni, hogy miért is fontos a változás. Ezzel ugyanis hozzájárulnak ahhoz, hogy a zöldátmenet ne valamilyen absztrakt cél legyen csupán, hanem az emberek mindennapi gondolkodásának részévé váljon. A részvételiségre alapuló modell főbb elemeit az alábbi ábrán foglaltuk össze: