Kép a Sora Ai eszközeivel készült.
A zöldátállás geopolitikája
A Columbia Egyetem Globális Energetikai Központjának igazgatója, Jason Bordoff, aki Obama elnöksége alatt a nemzetbiztonsági tanács energetikáért és klímaváltozásért felelős igazgatója volt, illetve a Harvard professzora és George W. Bush helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója, Meghan L O’Sullivan „Green Upheaval – The New Geopolitics of Energy” címmel a Foreign Affairs hasábjain megjelent cikkében azt járja körül, hogy a zöldátállás milyen új geopolitikai feszültségek és versenyhelyzetek kialakulását vonhatja maga után.
Átalakuló világrend
A cikk szerint a globális zöldátállás az energetika mellett a második világháború óta fennálló nemzetközi rendet is megváltoztatja, hiszen hatással lesz a globalizációra, átalakítja a nemzetek erőkivetítési képességeit és a nagyhatalmak közötti kapcsolatokat, ráadásul a fejlett és a fejlődő országok közötti gazdasági relációkat is átformálja. Emiatt az elmúlt évtizedek viszonylag békés kooperációját várhatóan újra a geopolitikai versengés időszaka válthatja.
A szerzők úgy vélik, hogy ez az átalakulás elképzelhetetlen kisebb-nagyobb konfliktusok nélkül, mivel a globális energetikai rendszer képezi a jelenlegi geopolitikai rend és világgazdaság egyik fő tartóoszlopát. Oroszország, Szaúd-Arábia és más kőolaj-exportáló államok rövid távon várhatóan megerősítik majd a befolyásuk, a még fejletlen országoknak viszont a korábbi időszakokhoz képest jelentősen több energiát kell majd felhasználniuk ahhoz, hogy gazdaságuk magasabb szintre léphessen, miközben valószínűleg éppen őket sújtják majd a leginkább a klímaváltozás hatásai.
Zöldenergia és geopolitikai dominancia
Az átalakuló nemzetközi rend egyik kiemelt sajátossága, hogy a zöldátállást gyorsan megvalósító államok a geopolitikai befolyásukat is jelentős mértékben növelni tudják. Az energetikai fordulatban meghatározó szerepe lesz az olcsó tőkének és az innovációs képességnek, az ezek birtokában lévő államok tehát több szempontból is előnyös pozícióban lesznek. Jövőbeli dominanciájuk legalább négy területen manifesztálódhat.
Az első területet a megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos nemzetközi szabványok kialakítása jelenti. Noha ez a terület kevésbé látványosnak tűnik a politikai dominancia szempontjából, relevanciája a szénhidrogén-exportőr államok ma alkalmazott hatalmi technikáinak jelentőségéhez mérhető. Az új nemzetközi szabványokat és normákat megalkotó államok hatalmas előnyt élveznek majd azokkal az államokkal szemben, akik csak később lépnek az átállás útjára. Chile, Japán, Szaúd-Arábia és Ausztrália például jelenleg élen jár a tiszta hidrogén és ammónia kereskedelmében, ezért az általuk megalkotott szabályok hosszú időre meghatározhatják a piac későbbi működését.
A normaállítás legfontosabb terepe viszont vélhetőleg a nukleáris szektor lesz. Az IEA számításai alapján a globális nukleáris kapacitásnak a jelenlegi duplájára kellene bővülnie ahhoz, hogy a világ el tudja érni a nettó zéró kibocsátást. 2018 óta Oroszország határain kívül összesen 72 atomerőművet építettek vagy vettek tervet, és ezeknek több mint 50%-át orosz, csaknem 20%-át pedig kínai cégek építik. Az amerikai vállalatok piaci részesedése ezzel szemben kevesebb mint 2%. Piaci előnyüket emiatt az oroszok és a kínaiak olyan nemzetközi szabályok létrehozására fordíthatják, amelyek a későbbiekben tovább erősíthetik a szektorban meglévő vezető szerepüket.
A jövőbeli dominancia második fontos terepe a kritikus fontosságú nyersanyagok felett kiépített ellenőrzés lehet. A kobalt, a réz, a lítium, a nikkel, a ritkaföldfémek és az egyéb kritikus fontosságú ásványi nyersanyagok elengedhetetlenek a zöldátálláshoz szükséges eszközök működtetéséhez. Az IEA előrejelzése alapján 2050-re a kritikus fontosságú nyersanyagok kereskedelme teheti ki a globális energiapiaci kereskedelem mintegy 50%-át, szemben a mostani 10%-kal.
Jelenleg egy-egy országtól függ a világ kobalt-, lítium- és ritkaföldfém-ellátásának fele (a kobalt esetében ez az ország a Kongói Demokratikus Köztársaság, a lítiuméban Ausztrália, a ritkaföldfémekében pedig Kína). Összehasonlításképpen: a világ három legnagyobb kőolaj-kitermelője, Oroszország, Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok jelenleg összesen a globális kitermelés mintegy 30%-át adja. Nagyhatalomként Kína a kritikus fontosságú nyersanyagok feletti befolyását akár politikai nyomásgyakorlásra is felhasználhatja, ahogyan azt a 2010-ben Japánnal szemben bevezetett ritkaföldfém-embargó esete is mutatja. Kína a bányászat mellett a kritikus fontosságú nyersanyagok finomításában is vezető pozícióra tett szert, ám az új lelőhelyek felfedezése, a folyamatosan fejlődő újrahasznosítás és az olcsóbb alternatívák megjelenése miatt befolyása hosszú távon csökkenhet.
A dominancia harmadik terepét az új technológiák olcsó előállítása jelenti, ez azonban az előzőekhez viszonyítva kisebb előnyszerzési potenciállal jár. Jelenleg Kína gyártja a polikristályos napelemekhez elengedhetetlen szilíciumkristályok kétharmadát és a napelemek gyártásához használt félvezetők 90%-át. Ezek exportjának leállításával komoly világgazdasági turbulenciákat tudna okozni, arra azonban képtelen lenne, hogy egyik pillanatról a másikra megtörje egy adott ország vagy régió gazdaságát, hosszú távon pedig a piac valószínűleg új megoldásokat kínálna a kínai embargóval szemben.
Végül a negyedik befolyásszerzési mód a tiszta üzemanyagok termelése és kereskedelme lehet. Az IEA 2050-es nettó zéró előrejelzése alapján a közeljövőben vélhetően megemelkedik a már említett hidrogén és ammónia jelentősége, kereskedelmük pedig a globális energetikai tranzakciók egyharmadát is kiteheti majd. Ezt a szegmenst az LNG piacához hasonlóan kezdetben kevés szereplő fogja dominálni, ez pedig komoly függőségek kialakulásához vezethet. Az IEA előrejelzése szerint a tiszta üzemanyagok közül hosszú távon a kék hidrogén válik majd piacvezetővé. Ennek a típusnak az előállításához két dolog szükséges: földgáz, illetve szén-dioxid-megkötési kapacitások. Ennek következtében a nagy mennyiségű olcsó földgázzal, illetve jelentős szén-dioxid-tárolási lehetőségekkel rendelkező államok – például Katar vagy az Egyesült Államok – könnyen a szektor fő exportőreivé léphetnek elő. A legrosszabb helyzetbe azok az államok kerülnek, amelyeknek majd a hidrogént és az ammóniát is importálniuk kell (például Dél-Korea). Ők a piac további diverzifikációjáig erősen függő helyzetbe kerülhetnek.
Deglobalizációs tendenciák
A kibocsátásmentessé váláshoz a világgazdaságnak hatalmas mennyiségű tiszta energiára, az ennek megtermelésére alkalmas technológiára, illetve számottevő mennyiségű kritikus fontosságú nyersanyagra lesz szüksége. A kőolaj- és a földgáz-kereskedelem volumene viszont a jövőben a mainál jelentősen alacsonyabb lehet. Mindennek következtében a soron következő időszakban három olyan folyamat is elindulhat, melyek jelentősen visszavethetik a globalizációt.
Az első ilyen folyamat a villamosenergia-használat megerősödésében érhető tetten. A gazdaság dekarbonizációja ugyanis a megújuló energiaforrásokra támaszkodó elektrifikációval valósítható meg a leggyorsabban. Emiatt az Egyesült Államok villamosenergia-felhasználása például a jövőben akár a jelenlegi négyszeresére is nőhet. Mivel a villamos energiát nehezebb és költségesebb nagy távolságokra exportálni, mint a fosszilis energiahordozókat, az elektrifikáció várhatóan megnöveli a helyben megtermelt energia jelentőségét. A nagyarányú villamosenergia-függőség azonban új biztonsági kihívások megjelenéséhez vezet, mivel probléma esetén az áramot nehezebb úgy eltárolni, illetve alternatív utakon beszerezni, mint ahogy azt a fosszilis energiahordozók esetében már megszokhattuk.
A globalizáció ellen ható második jelenség, hogy az elektrifikáció a protekcionizmus terjedéséhez is hozzájárulhat. Több állam szerint ugyanis az olcsó energiatermelési megoldások importjával gazdaságuk függő helyzetbe kerülhet. Ezért vetett ki vámot saját napelemipara megerősítése érdekében India a kínai napelemekre, az amerikai Kongresszus pedig ezért igyekszik adókedvezményekkel az országba csábítani az elektromos járművek gyártóit.
Végül a harmadik deglobalizációs folyamat abban érhető tetten, hogy a jelentős zöldítést végrehajtó államok a jövőben egyre fokozottabb mértékben nyúlhatnak gazdaságdiplomáciai eszközökhöz annak érdekében, hogy másokat is hasonló lépések megtételére sarkalljanak. Ennek a folyamatnak jó példája az EU szén-dioxid-kiigazítási mechanizmusa, mellyel a közösség a határain túli gazdasági szereplőket igyekszik a saját kibocsátási normái betartására ösztönözni. A szankciós lépések megszaporodása miatt ez a folyamat végső soron a világgazdaság fragmentációjával járhat.
Megszaporodó konfliktusok
A nettó zéró célok elérése eddig nem látott mértékű globális kooperációt igényelne, ám a folyamat során inkább a konfliktusok megszaporodására számíthatunk. Ezeket két nagyhatalmi – egyrészt az USA és Kína, másrészt pedig az Oroszország és a többi nagyhatalom közötti – konfliktus fogja meghatározni. Előbbi esetében a megújuló energiaforrások új frontot nyitnak majd a nagyhatalmi rivalizálásban, ám a korábban részletezett folyamatok következtében Kína befolyása hosszú távon csökkenni fog. A szénhidrogénexporttól jelentős mértékben függő Oroszország hosszabb távon várhatóan veszít a befolyásából, a klímaváltozásra adott válaszokkal kapcsolatos viták pedig komoly feszültségeket okozhatnak az ország nyugati kapcsolataiban.
Ahogy a világ egyre jobban a villamos energiára kezd majd támaszkodni, úgy szaporodik majd meg az Oroszország által más országok energetikai infrastruktúrája ellen elkövetett kibertámadások száma. Ha az európai gazdasági szereplők csökkentik az importált fosszilis energiahordozók vásárlását, feleslegét Oroszország Kína felé értékesítheti, ezzel is megerősítve a két ország kapcsolatát.
Emellett a jövőben újabb konfliktus bontakozhat ki a fejlett és a fejlődő országok között is. A fejlett országok elsődleges célja, hogy üvegházhatásúgáz-kibocsátásukat csökkentsék, a fejlődő országok viszont inkább a gazdaságuk fejlődésére fókuszálnának. A szerzők szerint a 2050-es karbonsemlegesség eléréséhez évente 1-2 billió dollárt kellene befektetni a fejlődő országok gazdaságaiba. A megújuló energiaforrások a fejlődő világ több problémájára is választ jelenthetnének, ám az iparosításra és a növekedési lehetőségek előmozdítására nem alkalmasak. A problémát tovább nehezíti, hogy számos fejlődő ország – például Mozambik és Guyana –tekintélyes szénhidrogén-tartalékokkal rendelkezik, ezek kitermeléséhez viszont a fejlett országok befektetéseire lenne szükség. Az ilyen és ehhez hasonló problémák a jövőben csak tovább növelik a potenciális konfliktusok számát.
