UNSPLASH | License | Fernando Silva
A klímaváltozás miatt újraindulhat a területekért folyó versenyfutás
A Chicagói Egyetem professzora, Michael Albertus „The Coming Age of Territorial Expansion: Climate Change Will Fuel Contests—and Maybe Wars—for Land and Resources” címmel jelentetett meg egy figyelemre méltó esszét a neves Foreign Affairs című külpolitikai magazin hasábjain. Írásában kifejti, hogy a klímaváltozás hatására a területszerzési verseny újra tartósan a nemzetközi rendszer részévé válhat. Az alábbiakban a cikk fontosabb megállapításait összegezzük.
A második világháború utáni világrend vége
A második világháború végével kialakult nemzetközi rend korlátozta az államok közötti kapcsolatokban korábban bevettnek számító területszerző törekvéseket. A szerző szerint viszont jelenleg úgy tűnik, hogy a 80 éve létrejött rendszer felett lassan eljár az idő. Oroszország és Ukrajna vagy éppen Grönland példája is jól szemlélteti, hogy a nemzetközi kapcsolatokban ma már egyre kevésbé számít tabunak a területfoglalás kérdése. Ebben az átalakulásban a nagyhatalmi szembenállástól kezdve a népességnövekedésig számos tényező szerepet játszik, ám a legfontosabbnak talán a klímaváltozás tekinthető. Jól szemlélteti ezt Grönland esete is. A szigeten az amerikaiak látszólag egy pufferzónát szeretnének kiépíteni, ám nem ez jelenti az egyedüli motivációjukat: a klímaváltozás következtében olvadó jégtakaró miatt hamarosan kitermelhetővé válnak a terület ma még nehezen kinyerhető nyersanyagai, és új kereskedelmi útvonalak nyílhatnak a közelében.
A klímaváltozás vesztesei és nyertesei
A klímaváltozás nem csupán területi, de gazdasági és demográfiai átrendeződéssel is jár, ez pedig átformálja a jelenlegi geopolitikai folyamatokat. Az Észak-Afrika nagy részét, valamint a Közel-Keletet sújtó felmelegedés például terméshozam-csökkenéshez és gazdasági stagnáláshoz vezethet, ezáltal felerősítheti a hidegebb térségekbe irányuló migrációt.
A Floridában, a bangladesi Mekong-deltában és a többi hasonló adottságú területen élőknek viszont egészen más jellegű problémákkal kell majd megküzdeniük, hiszen ők a vízszint emelkedése miatt lesznek kénytelenek az alacsonyan fekvő térségekből a magasabban fekvő régiókba vándorolni. Utóbbiak gazdasága ellenben időjárásuk felmelegedésével párhuzamosan fellendülhet, mivel a mérsékelt klimatikus körülmények között változatosabb mezőgazdasági tevékenységet lehet rajtuk folytatni, és lakosságuk általános egészségi állapota is kedvezőbben alakulhat. A túlságosan felmelegedő régiókban azonban megugrik majd a hőhullámokhoz kapcsolódó halálozások száma, gyors emelkedés következik be az energiaárakban, és gyakrabban alakul ki szárazság is.
A klímaváltozás nyomán számos állam erősödhet meg pusztán amiatt, hogy új mezőgazdasági területekhez jut. Kanada és Oroszország kifejezetten jól járhat ebből a szempontból, hiszen a permafroszt olvadásának köszönhetően területükön óriási kiterjedésű új földek válhatnak megművelhetővé. Az egyik legfrissebb klímamodell alapján Kanada mezőgazdasági művelésre alkalmas területe mintegy 4,14 millió négyzetkilométerrel gyarapodhat, és ezáltal a mostani négyszeresére növekedhet. 2080-ra az új termőföldeken már akár kukoricát, búzát és gabonát is lehet termeszteni. Hasonló méretű mezőgazdasági művelésre alkalmas területet nyerhet Oroszország is, jóllehet az ottani talaj termőértéke alacsonyabb, mint a kanadaié. Az olvadó permafroszt ellenben komoly veszélyt jelenthet az eddig kiépült infrastruktúrára, főleg azokon a helyeken, ahol a vasúti sínek a fagyott talajra épültek; ezekben az esetekben az olvadás a közlekedés és a távolsági kereskedelem zavarait vonhatja maga után. Az északi-sarkvidéki jégtakaró visszahúzódása a két ország stratégiai pozíciója szempontjából is kedvező változásokat hozhat, hiszen a Kanada partjainál lévő Északnyugati, illetve az Oroszország mellett húzódó Északkeleti átjáró megnyílása révén a jövőben mindkettőjük mellett fontos tengeri szállítási útvonalak húzódhatnak majd.
Az új lehetőségeket a két állam eltérő módon kezeli. Kanadában már megalakult az a befolyásos üzletemberekből és az ország vezető pártjainak politikusaiból álló Century Initative elnevezésű csoport, melynek célja, hogy 2100-ra a jelenlegi 40 millióról 100 millióra növelje az ország lakosságát. Ezt elsősorban a migráció erőteljes támogatásával és regionális fejlesztési központok létrehozásával érné el. Oroszország kilátásai kevésbé kedvezőek, mivel az ország gazdasága nagyban támaszkodik a fosszilis energiahordozók exportjára, ezek iránt viszont a zöldátállás során jelentősen csökkenhet a kereslet. A permafroszt olvadása nyomán megnyíló új gazdasági lehetőségek pedig várhatóan nem lesznek elegendők a kieső bevételek pótlására. Ráadásul az ország komoly demográfiai problémákkal is küzd, emiatt lakossága 2100-ig akár negyedével is csökkenhet, ha Moszkva nem változtat a migrációval kapcsolatos mostani álláspontján.
A felmelegedéssel a két említett országon kívül más északi államok – például a skandináv országok vagy az Egyesült Államokhoz tartozó Alaszka – is új megművelhető földterületekhez juthatnak. Az Egyesült Államok többi részén és Kínában viszont várhatóan a terményhozamok csökkenésével kell majd számolni, ez pedig az elvándorlás növekedésével, valamint gazdasági visszaeséssel járhat. Ezeknek az államoknak feltétlenül meg kell tervezniük, hogy miként tudják áthelyezni a veszélyeztetett területen élő lakosságukat a jobb klímával rendelkező országrészeikbe, máskülönben nemzetközi politikai szerepük jelentős mértékben lecsökkenhet.
Új versenyfutás a területekért
A klímaváltozás hatásaival és az ezekhez köthető gazdasági és demográfiai kihívásokkal szembenéző államok érdeklődése várhatóan egyre inkább a fokozatosan lakhatóvá váló, ám jelenleg még gyéren lakott földterületek felé fordul. A Grönland körüli konfliktus csupán a folyamat kezdetét jelöli, hiszen e szigeten kívül is még több tucat olyan alacsony népsűrűségű, a jövőben viszont mindinkább lakhatóvá váló, nyersanyagokban gazdag állam létezik még, melyek szuverenitása kérdéses, hadereje pedig gyenge. A Feröer-szigetek, a Falkland-szigetek, Francia Guyana vagy Új-Kaledónia csak néhány példa a sok közül. Az elkövetkező évek során ezek a területek is könnyen a nagyhatalmak célpontjává válhatnak.
Hasonlóképp a Déli-sarkból is új geopolitikai ütközőpont válhat, annak dacára, hogy a hidegháború alatt megkötött Antarktisz-egyezmény a régióban csupán a tudományos kutatást engedélyezi (a katonai tevékenységet pedig kifejezetten tiltja). A földrészt nemzetbiztonsági stratégiájában mind Kína, mind pedig Oroszország kiemelt területként kezeli. Kína törekvéseit jól jelzi, hogy fejleszteni kezdte saját jégtörő flottáját, illetve hozzákezdett egy olyan antarktiszi műholdállomás kiépítéséhez, amelyet a jövőben könnyűszerrel katonai támaszponttá lehet alakítani. Saját Antarktisszal kapcsolatos területi követeléseit eközben Chile és Argentína is megerősítette.
Mivel a zöldátálláshoz a ritkaföldfémekre és a kritikus fontosságú nyersanyagokra (például kobaltra, koltánra, lítiumra és tantálra) is szükség van, az ezekért folyó verseny kiemelt célponttá teheti a nyersanyagokban gazdag kisebb államokat. Egyes elemzések szerint a Kongói Demokratikus Köztársaságot is azért támadta meg a Ruanda által támogatott M23 nevű felkelő csoport, hogy ellenőrzése alá vonja az ásványokban gazdag ország keleti bányavidékét, és ezáltal kedvezőbb akkumulátorpiaci pozícióhoz juttassa saját államát.
A ritkaföldfémek birtoklása mellett a jövőben az élelemellátás is fontos konfliktusforrássá válhat. A korábban gabonaimportra szoruló Oroszországnak az elmúlt 20 évben olyan mértékben sikerült felfuttatnia belső termelését, hogy mára a világ legnagyobb búzaexportőrévé lépett elő. Ukrajna ellen indított háborújával – illetve az északi területein művelhetővé váló területeivel – pedig a jövőben tovább erősítheti élelmiszer-kereskedelmi pozícióját. Ez rendkívül erős fegyvert ad Moszkva kezébe, hiszen a gabonaexport felfüggesztésével a behozataltól függő országok politikai értelemben kontrollálhatóvá, illetve destabilizálhatóvá tehetők, és akár migrációs válságok előidézésére is lehetőség nyílik.
Mi várható?
A következő évtizedekben a klímaváltozás hatásai mind erőteljesebben fogják formálni az államok közötti erőviszonyokat, és új típusú területi konfliktusokat idézhetnek elő. A globális felmelegedés nyertesei egyre jelentősebb stratégiai és gazdasági előnyhöz juthatnak, a vesztes régiókban viszont a népesség növekedése, az erőforrások csökkenése, illetve az életminőség romlása komolyan veszélyeztetni fogja az ott található államok stabilitását. A tengerszint-emelkedés és a szélsőséges időjárás miatt Kína a jövőben Délkelet-Ázsia, illetve északi szomszédai felé terjeszkedhet. Nigériát a gyors népességnövekedés és a klímaváltozás okozta erőforráshiány késztetheti arra, hogy a szomszédos afrikai országok irányába tekintsen. Oroszország előtt az olvadó északi-sarki térség új hajózási útvonalakat és stratégiai lehetőségeket nyithat meg, emiatt pedig figyelme még inkább a Baltikum, Norvégia, illetve az Antarktisz felé fordulhat. A nagyhatalmak területszerzési ambícióit a hagyományos nemzetközi intézmények egyre kevésbé tudják majd korlátozni, ezért a nemzetközi kapcsolatokban újra előtérbe kerülhet a katonai nyomásgyakorlás eszköztára és a határrevízió. Az átalakuló nemzetközi környezetben pedig a nagyhatalmak olyan területeket célozhatnak meg, amelyek birtoklása döntően befolyásolhatja a most formálódó új világrendben betöltött pozíciójukat.
