Viták a globális felmelegedés gyorsulásáról
Bár a klímaváltozás tényét a tudósok mára már nem vitatják, annak üteméről, esetleges gyorsulásának mértékéről még nem alakult ki konszenzus közöttük. A szakma olyannyira megosztott, hogy míg sokan már a világvégét várják, mások teljes szkepszissel tekintenek a kérdésre. Tény mindenesetre, hogy a globális felmelegedés gyorsulása a statisztika eszközeivel valóban nehezen kimutatható. A Santa Cruz-i Kaliforniai Egyetem kutatócsoportjának a Nature Communications Earth & Environmentben tavaly október közepén megjelent tanulmánya azonban mégis kísérletet tett erre.
A felmelegedési hullámok meghatározása
A bolygó melegedésének üteméről szóló vitákat jelentős mértékben befolyásolták az elmúlt években regisztrált rekordhőmérsékletek. A globális hőmérséklet 1850-ben indult rendszeres mérése óta a 2023-as év volt a legmelegebb, ráadásul a 10 legmelegebb esztendő mind 2014 és 2023 közé tehető. Ez joggal enged arra következtetni, hogy ezekben az években gyorsult a felmelegedés üteme. Ahogy azonban a bevezetőben említett tanulmány szerzői felhívják rá a figyelmet, fontos különbséget tenni az állandó, illetve a gyorsuló ütemben zajló felmelegedés között.
Az írásban is leközölt számításaik alapjául a föld felszínének átlaghőmérsékletét nyomon követő fő ügynökségek, köztük a NASA és a Egyesült Államok Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatalának adatai szolgáltak. A tudósok a legfontosabb mutatónak a globális felszíni középhőmérsékletet tekintették, ezt ugyanis általánosan bevett gyakorlat az éghajlatváltozás nyomon követésére használni. Mivel azonban ez bizonyos természeti jelenségek (például a vulkánkitörések vagy az El Niño) következtében sokszor kiugró értékeket produkál, a statisztika eszközeivel különösen nehéz meghatározni, hogy az aktuális mérések adataiban a természetes változékonyság vagy a felmelegedés ütemében valóban bekövetkező változások köszönnek-e vissza.
Statisztikai eredmények
A kutatók álláspontja szerint a valódi felmelegedés csak akkor kimutatható, ha hosszú időn keresztül érzékelhető a változásra utaló tendencia. Ebből az alapvetésből kiindulva a globális felmelegedés ütemének vizsgálata során is hangsúlyozzák, hogy a rövid távú tendenciák bizonyos esetekben akár el is fedhetik a hosszú távúakat. Így először a rövid távú hőmérséklet-ingadozásokat elemezték, majd az eredményeket alapul véve kikalkulálták, hogy egy-egy változásnak mennyi ideig kell tartania, és milyen intenzitásúnak kell lennie ahhoz, hogy a tényleges felmelegedés ütemét meg lehessen határozni. 2012-ben például a felmelegedés mértékének legalább 55%-kal kellett volna növekednie ahhoz, hogy 2024-re már statisztikailag is ki lehessen mutatni a jelenség gyorsulását. A felmelegedés ütemének 2010-ben bekövetkező 35%-os változása pedig 2035 körül válna statisztikai úton kimutathatóvá.
A szerzők célja tehát az volt, hogy meghatározzák azt a küszöbértéket, amely révén a későbbiekben mérhető lesz a változás. Végkövetkeztetésük szerint összességében jelenleg még nem kimutatható a globális felmelegedés ütemének gyorsulása. Ez azonban sem azt nem jelenti, hogy ne gyorsulna – csak lehet, hogy ezt lassabb ütemben teszi, mint ahogy azt a tudósok eddigi méréseik alapján gondolták –, sem pedig azt, hogy az elkövetkezendő években ne kezdene tényleges gyorsulásba. Másképp fogalmazva: azt nem lehet kijelenteni, hogy a globális felmelegedés nem gyorsul, azt viszont igen, hogy a gyorsulás ténye a jelenlegi mérések alapján statisztikailag nem bizonyítható. A tanulmány mindenképp figyelemreméltó, hiszen eredményei jó alapot biztosítanak a globális felmelegedés ütemének jövőbeli vizsgálatához, és új szempontokat hoznak be az erről folyó tudományos diskurzusba.
