Saját úton a jó cél felé – Kína klímaváltozás elleni küzdelme
A három globális nagyhatalom igencsak eltérő módon közelíti meg a zöld átállás kérdését: Kína központi irányítással és technológiai újításokkal, az Európai Unió szankciókkal, az Egyesült Államok pedig ösztönzőkkel és támogatási rendszerekkel próbálja megvalósítani klímavédelmi törekvéseit. Habár Kínát rendszeresen bírálják amiatt, hogy kibocsátásához és gazdaságának méretéhez képest a nemzetközi klímaügyekben játszott szerepe visszafogott, az elmúlt másfél évtizedben számos intézkedést hozott a kibocsátáscsökkentés és az éghajlatváltozás elleni küzdelem érdekében – ám ezekre elsősorban saját belpolitikai és gazdasági érdekeinek megfelelően került sor.
Bevezetés
Kínát gyakran éri nemzetközi kritika amiatt, hogy nem vállal aktív szerepet a globális klímavédelmi kezdeményezésekben, pedig az ország üvegházhatásúgáz-kibocsátásának mértéke és gazdaságának mérete ezt indokolttá tenné. Jóllehet ezek a kritikák részben megalapozottak, Peking szerepét és hozzájárulását mindenképp érdemes alaposabban is elemezni úgy, hogy ennek során figyelembe vesszük az ország kettős helyzetét. Kína ugyanis még mindig a fejlődő országok közé tartozik, holott ma már a világ második legnagyobb gazdasága és szén-dioxid-kibocsátója.
Kína klímavédelmi törekvéseit elsősorban hazai prioritásai határozzák meg, amelyek középpontjában a gazdasági növekedés előmozdítása, a technológiai verseny megnyerése és az ezekhez szükséges szabályozási keretrendszer megerősítése áll. Eltérő megközelítése éles kontrasztban áll a nyugati országok stratégiájával, ez utóbbiak ugyanis jellemzően párhuzamosan igyekeznek nemzeti célkitűzéseiket és nemzetközi vállalásaikat teljesíteni.
E tényezők figyelembevétele elengedhetetlen annak megértéséhez, hogy Kína milyen mértékben járul hozzá a nemzetközi klímavédelmi kezdeményezésekhez, vagy marad távol tőlük. Az országot az első komolyabb kritika a kiotói jegyzőkönyv kapcsán érte, mivel fejlődő országként nem volt köteles konkrét kibocsátáscsökkentési célokat vállalni, pedig gyors gazdasági növekedése jelentős mértékben hozzájárult a globális kibocsátás emelkedéséhez.
Kína és a kiotói jegyzőkönyv
A kiotói jegyzőkönyvet 1997. december 11-én fogadták el, ratifikációs nehézségek miatt azonban csupán 2005-ben lépett hatályba. Jelentőségét az adja, hogy ez volt az első olyan globális éghajlat-politikai megállapodás, amely kötelező érvényű célokat írt elő az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátásának csökkentése terén. Az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezményének (UNFCCC) részeként a jegyzőkönyv a „közös, de megkülönböztetett felelősség” elvét követte, s emiatt kizárólag a fejlett országokra rótt konkrét kötelezettségeket.
A kiotói jegyzőkönyv első kötelezettségvállalási időszaka, amely 2008 és 2012 közé esett, az 1990-es kibocsátási szintekhez képest átlagosan 5%-os csökkentést írt elő a fejlett országok számára. Az egyes országokra kiszabott célok azonban eltérőek voltak, mivel figyelembe vették azok gazdasági helyzetét és korábbi kibocsátásai szintjeit is. Az Európai Unió például 8%-os csökkentést vállalt, míg a jegyzőkönyvet végül nem ratifikáló Egyesült Államok 7%-ot, Japán pedig 6%-ot. Néhány ország, mint például Oroszország, csupán az 1990-es szint fenntartását vállalta, de Ausztráliának még azt is megengedték, hogy kibocsátását akár 8%-kal is növelhesse.
A célkitűzések elérése érdekében a jegyzőkönyv innovatív, úgynevezett rugalmassági mechanizmusokat vezetett be. Az emissziókereskedelmi rendszer révén például az országok kereskedhettek a kibocsátási kvótáikkal, ez pedig hatékonyabbá tette a kibocsátáscsökkentési folyamatot. A tiszta fejlesztési mechanizmus keretében a fejlett országok a fejlődő országokban végrehajtott kibocsátáscsökkentő projekteken keresztül teljesíthették vállalásaikat, miközben a közös végrehajtási mechanizmus a fejlett országok közötti projektalapú együttműködéseket támogatta. A kettő közül az előbbi szerepe különösen fontos volt: Kína ebben a mechanizmusban kimagaslóan teljesített, 880 regisztrált projektjével rekordszámú hitelesített kibocsátáscsökkentést ért el, és ezek révén évente akár 590 millió tonna szén-dioxidot semlegesíthetett.
A fenti kezdeményezések ellenére a jegyzőkönyvet több jelentős kritika is érte. Az egyik legnagyobb problémát az jelentette, hogy a fejlődő országok – például Kína és India – nem vállaltak kötelező csökkentési célokat, ami sokak szerint egyenlőtlen helyzetet teremtett. A két legnagyobb kibocsátó, az Egyesült Államok és Kína között patthelyzet alakult ki. Washington nem volt hajlandó elfogadni a jegyzőkönyvet arra hivatkozva, hogy Kína nem vállal kötelező kibocsátáscsökkentési célokat. Peking ezzel szemben azzal indokolta passzivitását, hogy az Egyesült Államok nem ratifikálta az egyezményt, holott erre köteles lett volna. Ez a kölcsönös elutasítás, amelyet a két ország eltérő fejlődési íve és gazdasági prioritásai is tovább súlyosbítottak, megbénította a globális együttműködést. Néhány ország, például Kanada, később vissza is lépett a megállapodástól.
Jóllehet a fenti problémák ellenére a kiotói jegyzőkönyv úttörő lépésnek számított a nemzetközi klímapolitikában, a korlátai is hamar kiütköztek. Kína és a hozzá hasonló helyzetben lévő fejlődő országok kivételes helyzete ugyanis élesen rávilágított a megállapodás egyik legnagyobb hiányosságára: a fejlett és fejlődő országok közötti merev különbségtétel hosszú távon nem volt fenntartható. A szerződésben kivívott státusza révén Kína gazdaságának növekedésére és iparának fejlesztésére összpontosíthatott, ezáltal viszont 2006-ra ő lett a világ legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója.
Ez a fenntarthatatlan helyzet tette sürgetővé a párizsi megállapodás megkötését (2015). Ez ugyanis már minden országot arra kötelez, hogy saját nemzetileg meghatározott hozzájárulásaival vegye ki a részét a globális hőmérséklet-emelkedés 1,5–2 °C alatt tartásából. Az új rendszer hangsúlyozza a rugalmasságot, a kibocsátás-csökkentésben viselt felelősséget pedig a nemzeti kapacitásokhoz igazítja, megszüntetve ezzel a korábbi merev fejlődő–fejlett megkülönböztetést. Ez utóbbi viszont ennek ellenére a nemzetközi klímapolitika egyik legvitatottabb pontja maradt.
Kína lépései a klímavédelem terén
Noha a kiotói jegyzőkönyvvel kapcsolatban Kínát több kritika is érte, az ország jelentős lépéseket tett a klímaváltozás elleni küzdelem terén. Fejlődő országként ugyan nem volt kötelezve konkrét kibocsátáscsökkentési célok vállalására, mégis számos olyan intézkedést hozott, amelyek összhangban álltak a jegyzőkönyv általános célkitűzéseivel, még akkor is, ha ez Pekingnek nem volt kifejezett szándéka.
Az egyik legfontosabb ilyen lépés a 2005-ös megújulóenergia-törvény elfogadása volt. Ez meghatározta az országos megújulóenergia-célokat, és bevezette a kötelező átvételi tarifarendszert. A törvény célja kettős volt: egyrészt csökkenteni kívánta az üvegházhatású gázok kibocsátását, másrészt elő akarta segíteni az energiatermelés fenntartható átalakítását. Az 11. ötéves terv (2006–2010) szintén jelentős előrelépést hozott az energiahatékonyság terén. Ennek keretében Kína először fogalmazott meg kötelező energiahatékonysági célokat, amelyek alapján 2005 és 2010 között 20%-kal kellett csökkenteni az egységnyi GDP-re jutó energiafelhasználást. E célkitűzések megvalósítását tartományi és helyi szinten is szigorúan ellenőrizték, ez pedig növelte az intézkedések hatékonyságát és átláthatóságát. Az intézkedések nemcsak a belső klímapolitikai fejlődést tükrözték, hanem illeszkedtek a kiotói jegyzőkönyv szelleméhez is.
2006-ban Kína kiadta az első nemzeti klímaváltozási értékelő jelentését, amely több mint 20 minisztérium és kormányzati ügynökség munkájának eredménye volt. A dokumentum kiemelte, hogy a klímaváltozás súlyos fenyegetést jelent az országra nézve, és megerősítette Kína környezeti fenntarthatóság melletti elköteleződését. Emellett Peking 2007-ben csatlakozott az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) munkájához, és kulcsszerepet vállalt a szervezet negyedik értékelő jelentésének elkészítésében.
Ez az időszak Kína számára nemcsak a nemzetközi együttműködés megerősítését, hanem a belső reformok fokozását is jelentette. Az úgynevezett „airpocalypse” – vagyis a nagyvárosi területeken tapasztalható súlyos légszennyezés – hatásai ugyanis arra késztették az ország vezetését, hogy kezelje prioritásként a levegőminőség javítását és a szénalapú energiatermelés fokozatos csökkentését. A szénnek Kína energiatermelésében betöltött aránya ekkoriban még meghaladta a 66%-ot, de az új célkitűzések ezt jelentősen mérsékelni kívánták.
A fent felsorolt intézkedéseknek fontos szerepe volt abban, hogy Kína alkalmazkodni tudjon azokhoz a nemzetközi klímapolitikai változásokhoz, amelyek a párizsi megállapodást kísérték. Ez a megállapodás szakított a korábbi, felülről lefelé irányuló megközelítéssel, amely központilag meghatározott kibocsátási célokat írt elő, és helyette egy alulról építkező rendszert vezetett be. Ezáltal az országok saját nemzeti kapacitásaik és körülményeik figyelembevételével határozhatták meg vállalásaikat. A változás kiválóan illeszkedett Kína stratégiájához, amelynek 2030-ra a kibocsátási csúcs elérését, 2060-ra pedig a karbonsemlegességet tűzte ki célul. Így Peking megközelítésében fokozatosan előtérbe kerültek a nemzetközi együttműködéssel összhangban álló célok, miközben továbbra is fontos szempontként jelentkezett az ország gazdasági és technológiai kapacitásainak fejlesztése.
Kína mint vezető szén-dioxid-kibocsátó
A megújuló energiaforrások terén Kína mára már világszinten is vezető szerepre tett szert, köszönhetően az olyan vállalatoknak, mint a Goldwind (szélturbinák), a Jinko Solar és a Trina Solar (napelemek), valamint a CATL (lítiumion-akkumulátorok). Ezek a cégek nemcsak a hazai keresletet elégítik ki, hanem jelentős exportőrei is a zöld technológiáknak. Az állami támogatásoknak és a nagyszabású beruházásoknak köszönhetően Kína 2017-ben bejelentette, hogy 2020-ig 360 milliárd dollárt fordít a megújulóenergia-szektorra, és ezzel több mint 13 millió munkahelyet teremtett. E beruházások eredményeként az ország lett a világ legnagyobb szél- és napenergia-termelője, és energiamixében jelentősen megnőtt a megújulók aránya.
A felsorolt lépések dacára azonban 2022-ben mégis innen származott a globális kibocsátás körülbelül 30%-a – ez az érték meghaladja az Egyesült Államok kb. 15-17%-ra zsugorodott és az Európai Unió 8-9%-os együttes kibocsátását. A növekedés mögött elsősorban Kína energiaintenzív gazdasági szerkezete áll. Az ország energiaigényének nagy részét továbbra is a szénalapú energiatermelés fedezi, mivel ez adja az ország teljes energiatermelésének több mint 50%-át.
Ezzel párhuzamosan Kína lett a világ legnagyobb ipari termelője, és számos olyan szénintenzív tevékenységet folytat, mint az acél- és a cementgyártás, amelyek egyébként már önmagukban is jelentős részben hozzájárulnak a globális kibocsátáshoz. Kína acélgyártásának például egymagában közel akkora a kibocsátása, mint az EU teljes gazdaságáé. A 2023-as adatok szerint kizárólag Kína acélipara évente mintegy 1,8 milliárd tonna szén-dioxidot bocsát ki – ezzel szemben az EU valamennyi ágazatának emissziója összesen 3,3 milliárd tonna.
Az ország kibocsátása viszont nemcsak hazai fogyasztása kielégítésével, hanem exportorientált gazdaságával is összefüggésbe hozható, ez pedig tovább árnyalja a helyzetet. Kína mára ugyanis a világ egyik vezető gyártóközpontjává vált, és emiatt számos fejlett ország ide helyezte át termelését, amivel egyszerre növelte a saját versenyképességét és a kínai ÜHG-kibocsátást. A kínai GDP 2023-ban elérte a 19 billió dollárt, gazdaságának szerkezete – különösen az ipari termelés dominanciája – alapján viszont még mindig a fejlődő országok közé tartozik. Bár az elmúlt évtizedek iparosodásának és urbanizációjának köszönhetően 2023-ban éves szén-dioxid-kibocsátása meghaladta a 12 milliárd tonnát, egy főre vetítve még mindig kevesebb szén-dioxidot bocsát ki, mint sok fejlett ország. Ezt jól szemlélteti, hogy míg az Egyesült Államokban az egy főre jutó kibocsátás meghaladja a 14 tonnát, Kínában ez az érték körülbelül 9 tonna.
Noha Kína jelentős előrelépést tett a technológiai innováció terén, gazdasági modellje még mindig nagymértékben támaszkodik az alacsony költségű munkaerőre épülő, szénintenzív ipari termelésre. Ha viszont történelmi távlatban vizsgáljuk a kibocsátási számokat, akkor továbbra is az Egyesült Államok vezet, mivel ebben az esetben ő a felelős a globális kibocsátás 25%-áért, szemben Kína 14%-ával. Ez az egyensúlytalanság újból rávilágít a fejlett és fejlődő országok közötti megkülönböztetés fenntarthatatlanságára, és arra, hogy gazdasági és technológiai kapacitásaik révén a fejlett országoknak, például az Egyesült Államoknak, kiemelt felelőssége van a globális klímacélok elérésében.
