A szén-dioxid-árazás és a zöld iparpolitika
Kép a Sora Ai eszközeivel készült.
Világszerte egyre több vállalat építi be szén-dioxid-kibocsátásának költségét az üzleti döntéseibe. Bár a szén-dioxid-árazás hatékony zöld gazdasági ösztönző, megvalósítása politikailag nehezen kivitelezhető, éppen ezért kritikusai szerint a zöld iparosítás hatékonyabb eszköz lenne nála. Az USA példája azonban azt mutatja, hogy az állami beruházások – noha valóban képesek tőkét biztosítani a tisztaenergia-szektor számára – valójában nem csökkentik, sőt akár még növelhetik is a fosszilis energiahordozók globális szerepét. Az Oxford Institute for Energy Studies (OIES) kutatásában arra kereste a választ, hogy a világ vajon meg tudja-e valósítani a klímavédelmi céljait kizárólag a zöld iparpolitika eszközeivel, szén-dioxid-árazás nélkül. Az elemzés alapján a karbonárazás elengedhetetlen a kibocsátáscsökkentéshez, így alkalmazásáról politikai konszenzust kellene kialakítani.
A karbonárazással kapcsolatos főbb kritikák
Az ipari forradalom kezdete óta a globális emisszió több mint kétharmadáért a nagy cégek felelősek. A szén-dioxid-árazás, mint a globális üvegházhatásúgáz-kibocsátás csökkentésének kulcsfontosságú eszköze, az 1997-es kiotói jegyzőkönyvet követően került a figyelem középpontjába a szakértők körében. Mára a közgazdászok jó része bevett megoldásként tekint rá, mivel piaci alapú megközelítése révén a gazdasági hatékonyság megőrzését szem előtt tartva teszi lehetővé a kibocsátás lehető legköltséghatékonyabb csökkentését. Ám noha elméletben hatékony, gyakorlati megvalósítása komoly akadályokba ütközik, a politikai ellenállás miatt ugyanis nem sikerül olyan árszintet kialakítani, amely érdemben csökkentené az emissziót. Emellett bizonyos elemzők arra is felhívják a figyelmet, hogy a szén-dioxid árazás nem ösztönözi a mélyreható, rendszerszintű, innovatív átalakításokat, ehelyett inkább a már meglévő üzleti modellek és technológiák finomhangolására koncentrál. A szén-dioxid árazással szembeni további kritika, hogy hátrányosan érintheti az alacsony jövedelmű háztartásokat, mivel ezek jövedelmük nagyobb hányadát költik energiára.
A megoldás számos kritikusa szerint sokkal hatékonyabb szakpolitikai eszköz lenne a zöld iparosítás. Az is igaz azonban, hogy bár egyes országok képesek erős vállalatokat kinevelni – erre jó példa Kína –, az államok többsége ezen a téren gyenge teljesítményt nyújt (a kínai vállalatoknak a megújuló energetika terén egyre növekvő dominanciája viszont jelentősen növelheti más államok importfüggőséggel kapcsolatos aggodalmát, és ez az esetükben további ösztönzést jelenthet a hasonló profilú hazai gyártási kapacitások fejlesztésnek támogatására). Az ilyen állami beavatkozások viszont gyakran nepotizmushoz és politikai klientelizmushoz, illetve jelentős piaci torzulásokhoz vezethetnek. A ráadásul bár a megújulóenergia-szektort érintő támogatások valóban csökkentik az energiaköltségeket, végső soron akár magasabb energiafogyasztást is eredményezhetnek. Vagyis a tiszta energiakapacitások egy része nem a fosszilis energiahordozók helyettesítését, hanem a megnövekedett kereslet kielégítését szolgálja.
Az EU ETS és az amerikai inflációcsökkentési törvény (IRA) közötti különbségek
Az Európai Unió a kibocsátáskereskedelmi rendszer (ETS) révén 2005 óta alkalmazza a szén-dioxid-árazást, elsősorban a villamosenergia-szektorban és bizonyos energiaigényes iparágakban. Az EU az ETS sikereként könyveli el, hogy egy főre jutó kibocsátását kétharmadával csökkentette az Egyesült Államokéhoz képest. Az Egyesült Államok a 2009-es Waxman–Markey-törvényjavaslat révén egy országos kibocsátáskereskedelmi rendszer formájában próbálta bevezetni a szén-dioxid-árazást, a javaslat azonban még a Szenátus elé sem került, mivel nyilvánvaló volt, hogy nem fogja megkapni a szükséges politikai támogatást. 2022-ben a Biden-adminisztráció alternatív kibocsátáscsökkentési intézkedésként vezette be az IRA-t; ez pénzügyi támogatást nyújtott az energiaátmenet szempontjából kulcsfontosságú – például a megújulóenergia-technológiákkal, az akkumulátorokkal, az elektromos járművekkel és a zöld hidrogénnel foglalkozó – ágazatoknak. Egyes becslések szerint a törvény a Biden-adminisztráció alatt akár 1000 milliárd amerikai dollárt is mozgósíthatott az amerikai gazdaságban.
Bár Donald Trump a várakozásoknak megfelelően jelentősen visszafogta az amerikai klímavédelmi ambíciókat, az IRA számos rendelkezése érvényben maradt, mivel a finanszírozás jelentős része republikánus többségű államokhoz áramlik. Az IRA által fedezett – például a napenergia-támogatásokra és az energiahatékonysági fejlesztésekre összpontosító – programok viszont a szövetségi támogatások befagyasztása miatt veszélybe kerültek. A mezőgazdasági szektorban ezért több gazdálkodó is pert indított a Trump-adminisztráció ellen, mivel a kifizetések az erdészeti programokat is segítették, felfüggesztésük pedig pénzügyi veszteségeket és elbocsátásokat eredményezett.
A szén-dioxid-árazással kapcsolatos amerikai elutasítás egyik oka, hogy az USA-ban az ipari ágazatok, a munkaerőpiac és az exportbevételek jelentős része szorosan kötődik a fosszilis energiahordozókhoz. Az ország szempontjából viszont előnyt jelent, hogy kedvező pénzügyi helyzete miatt jelentős befektéseket tud eszközölni a tiszta technológiát alkalmazó iparágakban. Ezzel szemben a fejlődő országokban, ahol az állami költségvetés lehetőségei sokkal korlátozottabbak, a szén-dioxid-árazás nemcsak fenntarthatóbb megoldást jelenthet, hanem a közszolgáltatás fejlesztéséhez is hozzájárulhat.
A két eszköz mérlege
2019 és 2024 között az Egyesült Államok a fosszilis energia legnagyobb termelője, illetve felhasználója volt, és egyben a legnagyobb fosszilisenergia-tartalékokkal rendelkező országnak számított annak ellenére, hogy a Biden-adminisztráció az IRA keretében 2022-től jelentős támogatásokat nyújtott a megújulóenergia-szektornak. Összességében elmondható, hogy a karbonárazás visszaszorítása és a zöld iparpolitika előtérbe helyezése nagyrészt észak-amerikai szempontokat tükröz. Az USA mellett ugyanis a szintén jelentős energiaexportőr és -fogyasztó Kanadának is problémát jelent a szén-dioxid-árazás kidolgozása. Ennek a rendszernek a bevezetése mindkét helyen az ipari érdekcsoportok ellenállásába ütközik, mert pontosan azt teszi, amire szánták: csökkenti a fosszilis energiahordozók felhasználását. A zöld ipart élénkítő állami támogatások ezzel szemben növelhetik a fogyasztók energiaszámláit, és akadályozhatják az állam klímapolitikai célkitűzéseinek elérését. Az OIES elemzése emellett azt is hangsúlyozza, hogy a megfelelően beállított karbonárral a párizsi megállapodás célkitűzéseinek teljesítéséhez szükséges források jelentős részét is biztosítani lehetne.
