A bakui COP29 értékelése

Saját forrás

Áder János, volt köztársasági elnök, a Kék Bolygó Klímavédelmi Alapítvány kuratóriumi elnöke a december 2-án megrendezett Budapest Climate Summit nyitóbeszédén elmondta, az ENSZ klímakonferenciái okafogyottá váltak. A 2024-ben Bakuban megrendezett COP29 kapcsán világított rá arra, hogy az ENSZ égisze alatt zajló klímapolitikai tárgyalások legnagyobb része sikertelenül zárult, köztük a legutóbbi is. Blogunkban részletesen elemezzük a bakui klímakonferencia tanulságait és az éghajlat-politika előtt álló kihívásokat.

A konferencia története

A legnagyobb globális klímapolitikai eseményként ismert COP klímakonferencia idén 30. életévébe lépett. Célja, hogy a részt vevő államokat felkészítse a klímavédelemre, és ehhez biztosítsa számukra a megfelelő eszközöket. Ezen eszközök gyakorlatba történő átültetése viszont rendszeresen elmarad.[1] COP-találkozókat 1995 óta tartanak az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének égisze alatt. A COP rövidítést általában a konferenciára hivatkozva használjuk, ám az valójában több eseményt is magában foglal: a Keretegyezmény Részes Feleinek Konferenciáját (amire általánosságan a COP rövidítést használják), a Párizsi Megállapodás Részes Feleinek Találkozóját (vagyis a CMA-t), a Kiotói Jegyzőkönyv Részes Feleinek Konferenciáját (vagyis a CMP-t), valamint a Segédtestületek (Subsidiary Bodies) ülésszakát (vagyis az SBs-t). Mivel idén már túlvagyunk a 29. klímakonferencián, több következtetést is levonhatunk arra vonatkozólag, hogy milyen tendenciát mutatnak ezek az események. Az elmúlt 30 évben megfigyelhető volt, hogy bár jelentősen megszaporodtak az éghajlatváltozással kapcsolatos tárgyalások, azok minősége nem nőtt arányosan a mennyiségükkel. Ezzel szemben az elmúlt évtizedekben az emberiség megduplázta a légkörben lévő, emberi tevékenységből származó szén-dioxid mennyiségét. A klímatudósok szerint 2024 pedig már most kiérdemelte a történelem legmelegebb éve címet, tovább súlyosbítva az éghajlatváltozás miatti aggodalmakat.[2] A tárgyalások során mégsem történt jelentős előrelépés az ügyben, leszámítva néhány valóban figyelemre méltó sikert. Ezek közé tartozik a 2015-ös Párizsi Megállapodás, amely meghatározta, hogy aláírói a globális hőmérséklet emelkedést az iparosodás előtti szinthez képest 2 °C alatt fogják tartani, és erőfeszítéseket tesznek az emelkedés 1,5 °C-os határon belül tartására.[3]

E dokumentum elfogadása óta azonban a találkozók kevés valódi sikert tudnak felmutatni. A Párizsi Megállapodás első felülvizsgálatára a glasgow-i COP26-on került sor, ahol számos ország vállalta, hogy az évszázad közepére megpróbálja elérni a nettó nulla kibocsátást. Hosszú idő után ez volt az első nagy elvárásokkal induló COP, a találkozó azonban messze nem váltotta be hozzá fűzött reményeket. Még ha teljesülnének ugyanis az ott tett ígéretek, akkor is csak 2,4 °C és 2,8 °C között tudnák tartani a globális átlaghőmérséklet növekedését. Bár a résztvevők ezen a találkozón határozottan kijelentették, hogy szükséges elérni a 1,5 °C-os célt – és ezzel egy időben megújították a CO₂-kibocsátás 2030-ig történő 45%-os csökkentésére vonatkozó felhívást is –, ekkorra már egyértelművé vált, hogy a klímacsúcsokat az ígéreteken kívül semmilyen cselekvés nem követi. Az idei évben már túlléptük a 1,5 °C-os küszöbértéket. A gyakorlati hiányosságok a Sarm es-Sejkben tartott COP27-en is hangsúlyosan kiütköztek. Ez utóvédharccá vált, azzal az egyetlen céllal, hogy megakadályozza a Glasgow-ban elért eredmények felhígulását vagy eltörlését.[4] A COP27-es megállapodás ezért még csak azt sem lépte meg, hogy kidolgozza a szénenergia használatának fokozatos és fenntartható módon történő leállításáról szóló tervét, holott a találkozó előtt egy évvel ezt már megígérték. Az egyiptomi házigazdák nem törekedtek arra, hogy új megállapodásokat érjenek el.[5]

Az ideit megelőző COP28-ról szóló legrelevánsabb beszámolókban leginkább csak a dubaji napsütésről volt szó. Bár elfogadásra került az Első Globális Értékelés (First Global Stocktake)[6], az abban foglalt vállalások nem minden esetben képezték alapját az idei COP29-nek. Nagy tervezési hiba, hogy a találkozókon megszülető döntéseknek egyhangúaknak kell lenniük, ez ugyanis jelentősen hátráltatja a COP-folyamatok hatékonyságát. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a megállapodások nagyrészt nem kötelező érvényűek, és nincsen semmilyen olyan mechanizmus, amely büntetné a késlekedő országokat. Így a konferencia hatékonyságát visszavető legfőbb tényezőnek magát a konferenciát, mintsem annak szereplőit kell tekintenünk. A COP klímacsúcsok színvonala a kezdeti ambiciózus vállalások ellenére folyamatosan csökken, így mára már szimbolikus eseményekké váltak, ahol ugyan a résztvevők remekül érezhetik magukat, valódi klímapolitikai eredményeket azonban nem lehet elérni.[7]

Saját forrás

Az elért eredmények

Habár vegyes, de mégis nagy várakozásokkal indult, végül a résztvevőkben vegyes érzéseket is hagyott, és csak félmegoldással ért véget a bakui COP29 klímakonferencia 2024. november 24-én, vagyis az előzetes tervekhez képest két nappal később. Klímaváltozási szakértők és vezetők gyűltek össze novemberben Azerbajdzsánban, az év végéhez közeledve, amelyet a klímatudósok szerint az eddigi legmelegebb évként tartanak számon. A „Részes Felek” között a COP29 utolsó napjáig sem született megállapodás a közöttük kialakult jelentős törésvonalak miatt. A fő vitát a pénzügyi támogatás (NCGQ) összege és a hozzájárulói kör („donorbase”) okozta.

A COP29 klímakonferencia zárónyilatkozatába végül bekerült, hogy a fejlődő országok 2035-ig évente legalább 300 milliárd dollár összegű támogatást kapnak a fejlett országoktól ahhoz, hogy át tudjanak térni az alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdasági működésre, és kezelni tudják a szélsőséges időjárás hatásait. Az NCGQ-val kiszélesítették az éghajlatváltozással összefüggő projektek finanszírozásának globális hozzájárulói bázisát („donorbase”). Az új célkitűzésnek megfelelően 2035-re célzottan 1,3 milliárd dollárnyi éves köz- és magánberuházást kell eszközölni, és erősíteni a multilaterális fejlesztési bankok szerepét is. A COP29 klímacsúcson elfogadott 300 milliárd dolláros klímafinanszírozási csomag vegyes érzelmeket váltott ki a résztvevőkből, mivel nem tudott megfelelni sem az elvárásoknak, sem a globális éghajlati célokhoz szükséges cselekvési szintnek. Az összeg szimbolikus előrelépésnek tekinthető, de messze elmarad a valóságos igényektől.[8]

Az ENSZ és más klímaszakértők előzetes véleménye alapján legalább évi 1,3 billió dolláros finanszírozásra lenne szükség 2030-ig a fejlődő országok alkalmazkodási és kibocsátáscsökkentési céljainak eléréséhez.[9] Ezzel szemben a most elfogadott 300 milliárd dollár azt jelzi, hogy a globális finanszírozási rés továbbra is gondot fog okozni, különösen azok számára, akik az éghajlatváltozás legközvetlenebb hatásait szenvedik el. Az éghajlatváltozás által leginkább sújtotta fejlődő országok különösen nagyobb elvárásokkal érkeztek az idei COP29-re, remélve, hogy valóban támogatást kaphatnak a károk enyhítésére és az adaptációs projektek finanszírozására. Ezen túl a tény sem segített, hogy a 2009-ben a fejlett országok által vállalt évi 100 milliárd dolláros klímafinanszírozási ígéretet sem sikerült időben, az ígért időintervallumon belül teljesíteni. Még ha a COP29 valamelyest túl is lépett ezen az összegen, az elmaradás miatt kialakult bizalomhiány tovább rontotta a résztvevők hangulatát. Sok fejlődő ország számára nemcsak az a kérdés, hogy mekkora az összeg, hanem az is, hogy az mikor és milyen formában érkezik.[10] A mostani összeg jelentős része várhatóan kölcsön lesz, nem pedig vissza nem térítendő támogatás, ami tovább súlyosbíthatja a már így is eladósodott fejlődő országok helyzetét. Az ígéretből hiányoztak az egyértelmű válaszok arra is, hogy a Veszteség és Károk Alap miként fog működni, illetve, hogy a 300 milliárd dollárt pontosan mely projektekre, hogyan fogják elkülöníteni. A transzparencia hiánya és a hatékony végrehajtás bizonytalansága miatt sok civil szervezet és érintett állam bizalmatlanul tekint a megállapodásra. Tehát a COP29 klímafinanszírozási megállapodása részeredménynek tekinthető, amely ugyan jelez bizonyos fokú előrelépést, de nem éri el azt az áttörést, amelyet a klímaaktivisták és az éghajlatváltozás által leginkább sújtotta közösségek reméltek. A globális klímafinanszírozás és a valóságos igények közötti szakadék áthidalása továbbra is jelentős kihívás marad a következő években.

Elbuktak az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió arra irányuló törekvései is, hogy ne csak a fejlett országok, hanem a gazdag, ámde feltörekvő gazdaságok, például a jelenleg a világ legnagyobb CO₂-kibocsátójának számító Kína, Szaúd-Arábia és Dubaj is csatlakozzanak a klímafinanszírozás donorbázisához. A megállapodás ugyanis a feltörekvő gazdaságokat csak „ösztönzi” az önkéntes hozzájárulásra, de nem sorolja őket egy kategóriába a fejlett országokkal.

Ugyanakkor kisebb témákban születtek megállapodások, többek között a karbonpiacok, az éghajlatváltozással kapcsolatos jelentéstétel transzparenciájának javítása és az alkalmazkodási stratégiák, azaz a „veszteségek és károk” rendszere terén. Belgium, Izland, Spanyolország, Svédország, Ausztrália és Új-Zéland szintén tett új felajánlásokat a veszteségek és károk ellensúlyozására létrehozott alap támogatására. Az alkalmazkodás finanszírozásához ugyancsak bővíteni kellene a hozzájárulók körét, és a magánszektort is ösztönözni kellene arra, hogy az állami finanszírozás mellett ő is járuljon hozzá ehhez. Ezzel kapcsolatban viszont Németország, Franciaország és az Egyesült Államok bejelentette, hogy támogatná a klímaadaptációhoz szükséges finanszírozás megduplázását. A fejlődő országok számára ugyanis rendkívül fontos, hogy hozzá tudjanak jutni ehhez a támogatáshoz. A témában végül érdemi előrelépés nem történt, a támogatások elindulása egy év múlva várható.

Saját forrás

Következtetés

A COP29-en ugyan fontos eredményként könyvelhetjük el, hogy a részt vevő országok célul tűzték ki a klímafinanszírozás évi 300 milliárd dolláros növelését 2035-re, azonban az igazi kérdés az, hogy valóban képesek lesznek-e ezt a célt teljesíteni. A célkitűzést kiegészítő ambiciózusabb javaslat, miszerint 2035-ig évi 1,3 milliárd dollárral kell növelni a klímafinanszírozási forrásokat, amelyben a fejlett országok vezető szerepet vállalnak, a jelenleginél erősebb elköteleződést igényelne.[11] Összességében a COP29 klímafinanszírozási megállapodása részeredménynek tekinthető, amely ugyan jelez bizonyos fokú előrelépést, de nem éri el azt az áttörést, amelyet a klímaaktivisták és az éghajlatváltozás által leginkább sújtotta közösségek reméltek. Az eddig elért eredmények arra utalnak, hogy a leggazdagabb országok részéről továbbra is hiányzik a megfelelő mértékű politikai akarat és a konkrét pénzügyi hozzájárulás. Bár Kína demonstrálta elkötelezettségét a multilateralizmus és az éghajlatvédelmi együttműködés iránt, mint a világ legnagyobb CO₂-kibocsátója és a második legnagyobb gazdasága, mégiscsak önkéntesen, nem pedig kötelezően vállalja a klímafinanszírozásban való részvételt. Továbbá, az amerikai elnökválasztás klímapolitikai hatásai is kérdéseket vethetnek fel. Ugyanis Donald Trump választási győzelme azzal fenyeget, hogy a második legnagyobb kibocsátó Egyesült Államok megint kilép a Párizsi Megállapodásból. Ez súlyosabb következményekkel járna az egész világ számára, mint a Trump előző elnöksége alatti kilépés. Félő, hogy a nemzetközi éghajlatváltozási tárgyalások során ismét felerősödnek a klímaszkeptikus álláspontok, ami szintén veszélyeztetheti a már elfogadott dokumentumok végrehajtását, így a globális éghajlatvédelmi célok elérését.

A klímaalkalmazkodás terén elfogadott Veszteségek és Károk Alap szabályai jelentős előrelépést jelentenek, de a pénzügyi támogatások tényleges elindulása csak egy év múlva várható, ami azzal a kockázattal járhat, hogy a legsérülékenyebb országok számára a szükséges segítség késlekedni fog, miközben a klímaválság negatív hatásai őket érik a legsúlyosabban. Mindezek alapján bár a COP29 formálisan előrelépett a klímafinanszírozás és alkalmazkodás terén, az eredmények nem tükrözik a szükséges sürgősséget és azt a mértékű változást, amire a globális közösségnek valóban szüksége lenne.  Habár a COP29-en elfogadták a felek a mitigációs munkaprogramot, amely a városok, épületek és városi rendszerek energetikai átalakítását célozza, ugyanakkor az Igazságos Átmenet Munkaprogramot 2025-re halasztották. Ez a halasztás rávilágít arra, hogy a konkrét cselekvési tervek még mindig gyerekcipőben járnak, és további munkát igényelnek, hogy valóban társadalmi szinten is érdemi változást eredményezzenek. A COP29 így voltaképpen csak részleges előrelépést ért el mind a karboncsökkentést célzó mitigációs törekvések, mind az éghajlatváltozással kapcsolatos klímafinanszírozás, mind a klímaalkalmazkodási intézkedések kapcsán.[12] Ugyanez elmondható az összes tárgyalási ágat átívelő tématerületre is: habár tíz évre megújították a nemek közötti egyenlőségre vonatkozó limai megerősített munkaprogramot, de az azzal kapcsolatos cselekvési terv elfogadása szintén a COP30-ra maradt. A várakozásokkal szemben a fosszilis energiahordozók szerepe is vitatéma marad a felek között, annak ellenére, hogy a COP28 záródokumentumában már egyszer döntés született a jövőbeli kivezetéséről. Erősebb kötelezettségvállalás azonban ennek fényében sem született Bakuban.[13]

Összefoglalásképpen Olaf Scholz német kancellár idézhető, aki az eredményeket úgy jellemezte, hogy „nem tökéletesek, de lehet dolgozni velük.” Bizonyos, hogy a következő, COP30-ra a nemzetközi közösségnek ambiciózusabb célokat kell kitűznie maga elé, különösen akkor, ha teljesíteni akarja a korábbi 2030-as és 2035-ös vállalásait. A konferenciáktól a bakui példa alapján is elmondható, az egyhangú döntések hiányának és a nem kötelező érvényű megállapodásoknak az az eredménye, hogy a találkozók után szinte minden ígéret beváltatlan marad. Mára a rendezvény formátuma is alkalmatlan arra, hogy jó minőségű nemzetközi esemény legyen. Inkább kellene klímapolitikai expónak hívni, mint konferenciának. Több tízezer emberrel nem lehet döntést hozni, valamint a konferenciák java része megtartható lenne online is. Önmagában a klímavédelmi esemény karbonlábnyoma is ellenérzéseket vált ki az emberekből – jogosan. A korábbi évekhez hasonlóan tehát idén is annak lehettünk tanúi, hogy a találkozón olyan dokumentumok születtek, melyeket az aláírói végül mégsem kötelesek végrehajtani, így azok továbbra sem járulnak hozzá a globális éghajlatvédelmi célok eléréséhez. Ettől függetlenül Dubaj, Baku vagy Belém „kiváló úti cél el a ködös Albionból.”