Idén húszéves a mikroműanyagok kutatása
Idén immár húszéves múltra tekintenek vissza a mikroműanyag-szennyezést vizsgáló tudományos kutatások. Az elmúlt két évtized során számos kérdést sikerült tisztázni a jelenséggel kapcsolatban, több probléma feltárása azonban még továbbra is várat magára. Egy dolog mindazonáltal az eddigi vizsgálódások során is bizonyosságot nyert: fontos és komolyan veendő kérdésről van szó, a szennyezés mérséklése érdekében pedig mindenképp lépéseket kell tennünk.
Háttér
A mikroműanyag kifejezést 2004-ben használták először tudományos publikációban (bár kicsit más kontextusban az amerikai légierő egyik 1968-as, a műanyagok deformálódását vizsgáló kutatási anyagában is előfordult már). A húsz évvel ezelőtti anyag szerzői leírták, hogy a különböző gyakran alkalmazott műanyagok apró darabjai mind az Egyesült Királyság, mind az Egyesült Államok tengerparti zónáiban megtalálhatók, mennyiségük pedig jelentősen megemelkedett az 1960-as évek óta (1969-ban publikálták először kutatók, hogy a tengeri madarak gyomrában műanyagot találtak). Az már hamar kiderült, hogy ezeket a mikroműanyagokat az élőlények nagy valószínűséggel elfogyasztják, illetve hogy a műanyagszennyezés főleg a fogyasztói cikkekből (és részben az iparból) kerül a természetbe, ám a következő két évtized kutatásai azt is feltárták, hogy ezek az apró szennyező elemek milyen nagy mértékben vannak jelen a környezetben, illetve a legkülönbözőbb élőlények szervezetében.
A mikroműanyagok fajtái és leggyakoribb forrásai
Mikroműanyagnak általában az 5 mm-nél kisebb, polimerekből álló műanyagdarabokat szokás nevezni. A fogalom több alkategóriára bontható, hiszen léteznek például elsődleges, illetve másodlagos mikroműanyagok is. Az első csoport tagjait elve ilyen apró méretűre gyártják, így ide tartoznak például az egyes kozmetikai termékekbe bekerülő mikrogyöngyök, a konfettik és a csillámporok, a műanyagok előállításához használt pelletek, valamint némely festékalapanyagok is. Ezzel szemben a másodlagos mikroműanyagok a nagyobb műanyagok használata közben, azok kopása révén keletkeznek. Ezek leggyakoribb forrásai a gumiabroncsok és a műszálas textíliák, de egyre nagyobb problémát okoznak a mezőgazdaságban használt műanyag bevonatú műtrágyák és mulcsfóliák, a halászatban alkalmazott kötelek és hálók, illetve a sportpályákat feltöltő granulált anyagok is. Ráadásul még az újrahasznosítás során is keletkeznek mikroműanyagok. Mindazonáltal a legtöbb mikroműanyag a környezetbe kerülő nagyobb törmelékek, hulladékok fragmentációjával jön létre. A folyamatban fontos szerepe van az adott műanyag tulajdonságainak és tartósságának, valamint a hőmérsékletnek, a páratartalomnak, illetve az UV-sugárzásnak, hiszen ezek mind befolyásolják a kémiai degradációt, míg a szél és a hullámzás a fragmentációt fokozza. A fenti tényezők bonyolult összhatása miatt nem határozható meg általánosan az az átlagos időtáv, amely alatt a makroműanyagok mikro-, majd még kisebb nanoműanyagokká válnak.
Mikroműanyagok a környezetben
Az elmúlt két évtizedben több száz tanulmány foglalkozott kifejezetten a mikroműanyagok környezeti felhalmozódásával. A mikroműanyagokat a szél és a víz is el tudja hordani, ezért a keletkezési helyüktől nagyon messzire is eljuthatnak, így nem csoda, hogy mára már a világ minden részén, minden élőhelyen kimutatták őket: a tengerfelszínen, az óceánok jégtakarójában, a mélytengeri üledékben, a talajban, a szántóföldeken, a legmagasabb hegycsúcsokon, köztük például a Mount Everesten, a tavakban és a folyókban, valamint a légkörben is. A becslések szerint évente kb. 10 és 40 millió tonna közötti mikroműanyag kerül a környezetbe, és komoly ellenintézkedések nélkül 2040-ig ez a mennyiség több mint duplájára nőhet. Ám a mikroműanyagok mennyisége akkor is tovább növekedne, ha az emberiség most azonnal felhagyna a műanyagtermékek gyártásával, a környezetben lévő műanyagok fragmentációja ugyanis ebben az esetben is folytatódna. Az apró műanyagdarabokat a tápláléklánc alján lévő gerinctelenektől a csúcsragadozókig mára már több mint 1300 szárazföldi és vízi faj szervezetében kimutatták, és hatása a biológiai szerveződés minden szintjén bizonyított. Minél kisebb darabokra fragmentálódnak a műanyagok, annál több faj tudja elfogyasztani őket, ez pedig az élő szervezetek fizikai és kémiai károsodásával járhat, és hosszabb távon a növekedésük és a szaporodásuk is akadályozhatja.
Mikroműanyagok az emberi szervezetben
Mivel a mikroműanyagok ma már mindenhol megtalálhatók a környezetünkben, és a táplálékláncba is beépültek, az emberi szervezetben is jelen vannak. Az élelmiszerek alapanyagai már sokszor a termesztés, illetve a tenyésztés alatt szennyezetté válnak, de a feldolgozás, a kezelés és a csomagolás során további mikroműanyagok is kerülhetnek beléjük. Az emberek által elfogyasztott műanyagok mennyiségét több kutatás is túlbecsüli, így a legújabb számítások szerint az azért valószínűleg nem igaz, hogy hetente akár egy bankkártyányi, évente pedig ötven zacskónak megfelelő mennyiségű műanyagot is megeszünk. Ezzel együtt mára az emberi test több szövetében, szervében és testfolyadékában is kimutatták a mikroműanyagokat: találtak belőlük a vérben, a nyálban, a hajban, a méhlepényben, az anyatejben, a tüdőben, a májban, a belekben, a lépben, a vesében – sőt a legújabb kutatások már az agyban is. Az is igaz viszont, hogy bár ezek a szennyeződések testünk egészében jelen vannak, a vizelettel, a széklettel és a kilélegzéssel egy részük távozik is belőlünk. Pontos élettani hatásaik egyelőre még kevéssé ismertek, és további kutatást igényelnek, de 5-10 éven belül várhatóan már ezzel kapcsolatban is tisztábban fogunk látni.
Az eddigi legfontosabb szabályozások
Az emberi szervezetbe kerülő műanyagok káros hatásaival kapcsolatos ismereteink csekély volta ellenére a szakpolitikai intézkedésekkel nem célszerű várni, a meglévő tények alapján ugyanis ezek az elővigyázatosság elvének jegyében már bőven indokolhatók. A tudományos eredmények nyomán ráadásul az emberek egyre jobban aggódnak a mikroműanyag-szennyezés miatt, és sürgetik a beavatkozást. A probléma súlyosságát jól mutatja, hogy az Egyesült Államokban és Ausztráliában többen aggódnak a műanyagszennyezés, mint az éghajlatváltozás miatt, az Európai Unióban pedig nemrég kiderült: a lakosság 88%-a nyugtalan a mikroműanyagok környezeti hatása miatt. Európában és Ausztráliában ráadásul az emberek úgy gondolják, a tengert érintő környezeti károk közül a műanyagszennyezés jelenti a legnagyobb veszélyt az egészségükre.
Az emberek aggodalmára válaszul már nemzeti és nemzetközi szinten is több szabályt hoztak a mikroműanyagok visszaszorítására. Az Egyesült Államokban és az Európai Unióban például betiltották, hogy a kozmetikumokban műanyag mikrogyöngyöket lehessen használni. Az EU 2023-as rendelete emellett minden olyan terméket is betiltott, amely szándékosan hozzáadott mikroműanyagokat tartalmaz. Franciaországban 2025-től, Ausztráliában pedig 2030-tól szűrőket kell beszerelni a mosógépekbe a mosás közben kikerülő mikroszálak miatt. Kaliforniában a California Safe Drinking Water Act elnevezésű jogszabály előírja, hogy vizsgálni kell az ivóvízben lévő mikroműanyagokat, és az eredményeket közzé kell tenni. Világszinten eddig még nem nagyon történt szabályozás, nemrég azonban az ENSZ Környezetvédelmi Programján belül elkészült a műanyagokra vonatkozó globális egyezményről szóló tervezet. Ez erősen korlátozná az elsődleges mikroműanyagok alkalmazását, illetve azoknak a termékeknek a forgalmazását, amelyekhez szándékosan adnak ilyen anyagokat. A jelenlegi szabályozások többsége tehát az elsődleges mikroműanyagokra irányul, vagyis a másodlagos mikroműanyagok visszaszorítása még továbbra is probléma, bár a mosógépekbe szerelt szűrők részben már erre is megoldást kínálhatnak. Valójában azonban a két legfontosabb feladatunk a műanyaggyártás visszaszorítása, valamint a környezetbe eddig kikerült makroműanyagok összegyűjtése lenne.
